Szelestei N. László (szerk.): Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról (Budapest, 1989)

Tarnai Andor: A Halotti Beszéd retorikája

téka: ha egy művelt pap élőszóval tanított, a tárgy, a saját és hallgatói méltósága egyformán megkívánta, hogy ép mondatokban, hangzatosán beszéljen. E beszédmód jellemvonásai a szóbeliségben fejlődhettek ki; hatással lehetett ugyan rá a kereszténység előtti, valamiféle fentebb stílű beszéd, de tartalma és formái egyre inkább krisztianizálódtak: az ősivel - és máig meglévővel - szemben az utóbbit másodlagos szóbeliségnek nevezném, mert papok és híveik kapcsolatának bizonyos formáira korlátozódott, és jóval kisebb területet foglalhatott el, mint az elsődleges szóbeliség, jelentőségét azonban mint tudós és szervezett képződményét, nemigen lehet lebecsülni: ebből fejlődött ki ugyanis lassanként az a próza, amelynek helyenként nagyon jó, rendkívül numerózus szép magyarságé példáival a kódexirodalomban találkozunk.

A szövegformálásnak akkor még nem léteztek megfogalmazott szabályai, de magyarul, rendszerbe foglaltan a 18. század közepéig sem léteztek ilyenek: legfeljebb törekvéseket, esetleg átmenetet jelző megjegyzéseket ismerünk. Kaprinai István 1758-ban még azt írta latin egyházi szónoklattanában, hogy egyes jelenségekről csak azért beszél, mert bármilyen hazai nyelvű beszédben könnyen felhasználhatók,^ de egyes nyelvekre vonatkozó előírásokat, vagy ajánlásokat már nem közölt. A magyar nyelvű szónoklás - és írott próza - szabályait a Halotti Beszéd után még hosszú századokon át csak előszavakból, egyes példákból kikövetkeztethető kor- és divatjelenségekből, és latin retorikák nyomán tanulmányozhatjuk. Ebben a tág történeti összefüggésben nagy jelentőségű a Halotti Beszéd, ahonnan a magyar szónoki próza először lép át a második szóbeliségből az írásbeliségbe, s egyszer majd innen kiindulva lát-, hatunk hozzá rendkívül hézagosán ismert fejlődésének rendszeres feldolgozásához.

48