Szelestei N. László (szerk.): Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról (Budapest, 1989)

Vizkelety András: Ismeretlen forrás árpádházi szentjeink hagiográfiájához

A témáról most "haec misericordia dupliciter potest sepculari" bevezetéssel kis morálteológiai tractatulus következik. A könyörületesség kétirányú lehet, az emberi nyomorúság kétfélesége: testi és lelki nyomorúság szerint. A lelki nyomorúság oka lehet az elmében: a hamis és az igaz, a jó és a rossz, a kellemts és kellemetlen megkülönböztetésének "tudatlansága". De lehet az akaratban is: az irascibilitas (indulat) ereje fakaszthat gyűlöletet, míg a concupiscentia (a megkívánás) ereje a felesleges dolgok birtoklásának vágyát szülheti.

A testi nyomorúság oka lehet a betegség (multitudo aegritudinum) és az erények hiánya (penuria virtutum).

Ezekkel a nyomorúságokkal szemben kétféle könyörületességet tanúsított Szent István: a jótanács által (per consilium) és adományok által (per beneficium).

Az imént kifejtett háromféle lelki nyomorúságot úgy orvosolta István, hogy az ignorantia rationalisszal szembehelyezte a hit által való ismeretet (2. Cor. 4,2), a haraggal szembe a lélek kegyességét (animi mansuetudinem, vö. lob 36,18), a fegyelmezetlen birtokvággyal, a concu- piscentiával szembe pedig a bőkezűséget (largitionem).

A testi nyomorúságok orvoslására fordított beneficium is kétféle volt: a betegeket csodásán meggyógyította, a szűkölködőket pedig alamizsnával segítette, amivel kiérdemelte az örök életet. "Ehhez segítsen hozzá minket is Isten", - zárul a sermo.^

A szöveg bemutatása után, azt hiszem, levonhatjuk a tanulságot: ilyen sermot csak jelentős teológiai műveltséggel, kiművelt absztrakciós készséggel rendelkező hallgatók tudtak megérteni és méltányolni. Támogatja ezt a megállapításunkat a kódexben rejlő két másik belső érv is. A szentek ünnepeinek válogatott ciklusában az egyik beszéd In collegio feliratot visel (256ra), ami alatt csak valamilyen magasabb tanulmányokat elősegítő testületet, alapítványt, ill. ezek tagjainak ösz- szességét érthetjük. A Sermones generales ciklus egyik nagypénteki beszéde pedig így végződik (292vb):

352