Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)

II. Tanáraink

P. Hegedűs Kolos OFM

P. Dr. Kákonyi Imre Asztrik OFM (1923-1990)

Arany János hatvanéves korában fogalmazza meg azt a gondolatot, amely visszavisszatér az ember életének egy-egy pillanatában: Honnan és hová?

S honnan jössz te, lélek...

Mely csak e föld gőz-körében Vetve lángot, addig fénylel,

Amíg éppen áthaladsz;

Bölcsőd és sírod homály.

Honnan és hová? Melyik a fontosabb? Vajon melyikre adott válasz a fényesebb? Melyik az izgatóbb? Melyikre kér az ember inkább választ? Az ember ügy találja — Arany János nyomán —, hogy a kérdésre választ adni nem tudunk.

Nem ebből a világból való a válasz egyikre sem, hanem a másik világból, odaátról. Vajon elég-e a kérdésre a szóbeli válasz? Mert igaz, hogy épp a mai napon, Duns Scotus halálának évfordulóján van Asztrik atyánk temetése, aki az Igével, a Szóval, Jézus Krisztussal adott választ az ember életére. Asztrik atya is ezt a választ kereste, és ő úgy találta, hogy a honnan-ra akkor kap választ az ember, ha a hová-ra felvillantja és megcsillantja a választ. Ez nem szó volt nála, hanem szó és kép. Mert a földhöz tapadt embernek az értelme, szíve-lelke a képen nyugszik meg, és a képre tapad rá. Nem elég csak a szó, képre van szükség ahhoz, hogy a hit — mely könnyen lehet elmélet, könnyen lehet általános, könnyen lehet fellegekben járó — kapjon szilárd támaszt, amire rátapadhat, amitől élővé, meleggé, áttetszővé válhat. És ez a hová-ra való válasz Asztrik atya számára a megdicsőült Krisztus volt!

Amikor a Szentendrei Gimnáziumban a főoltár képének témáját kerestük, azt kértük tőle Ányos atyával: „Alvemát fesse meg, a Stigmatizációt!” — Akkor gondolkodott, és heteken át gyötrődött, és belsőleg a szülés fájdalmát szenvedte... Egyszer csak elkezdett lázasan festeni. Kirajzolódott előttünk a dicsőséges Krisztus és Szent Ferenc, aki előtte térdel, és ebben a dicsőségben részesedik. S ami őt gyötörte és kínozta, az is odakerült a festményre: sötétben — a fény nem esik rá — ott térdel, kicsit elfordulva a látványtól, Leó testvér. Megkérdeztük tőle: „Mi volt az, ami miatt annyit várakoztál, kínlódtál és gyötrődtél, hogy ez megszülessék? Krisztus dicsősége nem önmagáért való — mondta —, hanem azért, hogy a mi reményünk legyen! S a remény ott van a sötétben. Kétféleképpen lehet felfogni Leó testvér alakját: úgy, hogy nem mer ránézni erre a dicsőséges, meghitt, bensőséges pillanatra; vagy másik értelmezés szerint: rápillantott és gyorsan elfordul mert magával akarja vinni, azt akarja, hogy ez a látomás, ez a látvány legyen az ő éltetője s egy életen át reménye.

93