Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)

II. Tanáraink

tessék elvenni! Majd madzagspárgán fakeresztet akasztok nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek!... jobban mint az arany kereszttől, mert Krisztus valóban a fán, a keresztfán váltotta meg a világot. — Ezek után még csak egy rövid megjegyzés az ügyészi vádiratra, melyet a vádbeszéd megismételt és magáévá tett: én negyven év alatt ezernyi beszédet mondtam. Én 25 évi püspöki munkásságom alatt még hatványozottabban dolgoztam a magyar népért és ebből a hosszú életből, ezernyi beszédből csak két mondatot talált a vád? Itt valóban az történt, amit Thaleirand, Napóleon hírneves külügyminisztere mondott: „Mutassatok nekem egy kéziratot, abból kiveszek öt szót és ezekkel bebizonyítom, hogy a kézirat szerzője méltó a halálra”. Még egy kis türelmet kérek a T.N.B.-től. A következő három pontot akarom hangoztatni:

Először, — hálát adok az én Istenemnek és Jézus Krisztusnak, hogy méltónak ítélt engem a szenvedésre. Köszönöm neki a stigmákat, köszönöm a meghurcoltatást, a megás lealáztatást, a szabadságvesztést, közel egyéves börtönt. Nem tagadom, súlyos volt kényelmetlenségeivel, sok-sok hosszú és álmatlan éjszakájával, takaró nélküli kemény kőpadlójával, böjtjeivel, éheztetéseivel, — de Istenért elviseltem. Suscipe a me Pater, — fogadd el mindezt engesztelésül, Mennyei Atyám, váltságul édes Hazámért és nemzetemért. Hálát adok Istennek, hogy a börtönben odaállított példaképül a keresztény nép elé — arra, hogy ma nincs helye az Ige hangos és zengő hirdetésének, de itt az ideje az Evangélium némán, szenvedve való leélésének. Ó, bár példaképe lehetnék ebben keresztény népünknek, és szenvedéseimmel, börtönömmel bizonyíthatnám, hogy amit negyven évig csengő szóval hirdettem, azt a nagy némaság idejében a börtön celláiban tettel leéltem.

Másodszor: Kijelentem itt, az ország színe előtt, hogy szívből megbocsájtok mindenkinek, aki bármiféle címen vagy módon okozója volt szenvedéseimnek, egyéves börtönömnek. Ugyancsak Kriszus szegényeinek alázatosságával köszönöm meg mindazok jóságát, akik felém nyújtva segítő kezeiket a kín egy esztendeje alatt törölték verejtékemet, enyhítették mostoha sorsomat.

Harmadszor: Ezt a következő kijelentésemet kizárólag a Tekintetes Népbírósághoz intézem. — T.N.B.! Az egynéhány perc múlva ügyem felett kettétörendő pálca reccse- nése nem lesz ítélet, hanem konfesszió! Nem ítélet lesz, mert a T.N.B. nem ítélhet az én világnézetem és az én beszédeim felett. Ezek felett már ítélt az Isten és Jézus, midőn engem felkent és misszionáriusként küldött a néphez. O tette az ajkamra az igét, amely Ige szent, örök és megmásíthatatlan. Ezek felett ítéletet senki sem mondhat, még a T.N.B. sem. A T.N.B. mai ítélete felé ma milliók tekintenek váró érdeklődéssel. Milliók itthon és milliók odakinn, sok országban, ahol katolikusok laknak. Mert, Uraim, ezek a milliók nagyon jól tudják, hogy itt egy év óta börtönről börtönre hurcolnak egy püspököt, éspedig semmiféle személyes vagy egyéni bűnért, hanem tisztán csak azért, mert a pápai enciklikák és az Evangélium szellemében és parancsai szerint prédikált. Tudja az egyházam is, mely éber szemmel kíséri szónokai útját, különösen pedig püspökeink sugárzó világnézetét. Az egyháznak van eleven, figyelő kongregációja, mely a legkisebb gyanúra számonkéri és indexre rakja szónokai prédikációit, írói könyveit. Nem kérem, — T.N.B., nekem negyven éves igehirdető pályámon fegyelmim nem volt, fegyelmit,

80