Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
IV. 60 éve alapították a Ferences gimnáziumot
Dr. Mayer János 1941-ben érettségizett beszéde Főtisztelendő Bíboros Úr, kedves öreg és fiatal diáktársaim, kedves barátaim! Advent első hetében vagyunk, és szeretettel várjuk az Úr eljövetelét. Mint ahogyan sok százmillió ember váija ezt az eljövetelt, ugyanúgy mi is vártuk azt az eljövetelt, azt a meghívást, hogy ma itt együtt ünnepeljünk az Alma Materben. Mi azt érezzük valamennyien, ahogy beszélgettünk, hogy hazajöttünk. Igen. Mi egy olyan érzéssel vagyunk mindig a gimnázium iránt, ez volt a második otthonunk. Minket ugyan még szüléink kézenfogva hoztak ide 10 éves korunkban, és 18 évesen mint meglett ember mentünk tovább a pályánkon. Amikor mi ide beléptünk, akkor olyan fejlesztéseket láttunk, amelyeket P. Nagy Arisztid végzett. Mi őt úgy ismertük meg, mint egy spirituszmotort, aki állandóan mozgott. Szemünkben ő egy zseni volt. Talán mi, akik a civil életben vagyunk, azt mondjuk, hogy ő egy manager típusú ember volt. Sokat alkotott, de úgy alkotott, hogy ő nem a mának, hanem mindig a holnapnak 5 évvel, vagy 20 évvel járt a kora előtt. Sokan ezért nem is értették. Nem értették, mert olyan elképzelései voltak, amellyel ha tovább él, és nem úgy adódik, mint ahogy történt, akkor talán ma úgy vagyunk itt, hogy ennek az iskolának repülőgépe vagy helikoptere is van. Olyan szárnyaló elgondolásai voltak neki — mint régen a Vemének voltak. Mindig előre álmodott. S erre gondolunk, mikor elmegyünk a második emeleten emléktáblája előtt; igen, ő egy ilyen ember volt, egy manager típus. Nemcsak jó szerzetes volt és megtett mindent az intézetért, hanem egy manager típus volt. Ezek tették lehetővé, hogy mi olyan nevelést kaptunk, amely egyrészt lelki fejlődés, másrészt a magatartásunkban mutatkozott meg. Ha megnézik azt, hogy milyen szellemet kaptunk itt, akkor azt kell mondanunk, hogy a 30-35 fős érettségiző osztályokból 28-30 főt fölvettek az egyetemekre. Sőt, tanáraink olyanok voltak, hogy amikor a sportpályára vonultunk, németül, latinul, vagy akár franciául is beszélgettünk. Akkoriban nálunk a cserkészet is igen nagy divat volt, hiszen valamennyien cserkészek is voltunk. A cserkészetben pedig külön próbákra tanítottak meg minket nevelőink. Ez olyan tett volt, amelyekből a későbbi életünk folyamán nagyon sokat tudtunk eredményesen hasznosítani. Sajnos közbejött a mi életünkbe a háború, ahol nagyon sok diáktársunk életét vesztette, mint Szittya Mihály, aki össze szerette volna hívni ezt a közösséget. Semmi mást nem tett, ezért életével kellett neki áldozni. Sajnos amikor vissza akartunk jönni, megpróbálni újra itt összegyűlni, tanárainkat se találtunk, mert közülük is vagy fogságban vagy fogdában voltak, vagy kénytelenek voltak elmenekülni, vagy pedig nem találtuk az élők sorában. Nehéz helyzetben került akkor az iskola vezetősége és az egyház. Az iskola vezetősége azonban nem hátrált meg, mert ami jó alapot akkoriban leraktak, azt ugyanúgy meg is tartották, ugyanúgy nevelték továbbra is a diákokat. így most együtt tudunk ünnepelni, mert azt a szellemet adták, melyet korábban a ferencesek oktattak, neveltek belénk. Én azt szeretném, hogy az alapszabályzatba vegyük be az emlékérem olyan átadását, akik 200
