Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
I. Történeti áttekintés
szolgálják őket. Ez a jelenet a János evangéliumban nem egy mellékes eseményt tükröz. A pillanat rendkívül ünnepélyes. Az üdvösségtörténet középpontjában vagyunk, legalábbis a János evangélium olvasója szerint, abban az időben, amikor eldől az emberiség sorsa: az Atya küldöttje itt van, aki tudja magáról, hogy Úr és Mester, mégis vizet öntött egy tálba és elkezdte mosni apostolai lábát. így nyilatkoztatja ki Isten alázatosságát. Megdöbbentő tény, hogy Szent Ferenc használja a nyugati teológiában először ezt a kifejezést „Isten alázatos”. Tehát az őáltala alapított testvéri közösség képletében az alázatos Istennek, Jézus Krisztusnak az utánzása az alap. Ezért nincs a közösségben abbas (apát, atya), superior (feljebbvaló), prior (első), hanem miniszter (szolga) és guardián (őr) van. Szent Ferenc atyánk meghatározza társadalmi és egyházi helyünket: a mi helyünk lent van, ott, ahol az egyik ember szolgálhat a másiknak: „Tudom, hogy a Rendben vannak és lesznek név szerint és magatartás szerint is igazi kisebb testvérek, akik az Úristen iránti szerelemből és a Szentlélek kenete miatt, aki őket tanítja és tanítani fogja, minden dologban testvéreik szolgálatára, alázattal, teljes alázattal megalázzák magukat.” (Perugiai Legenda 62) Ennek a magatartásnak kell megnyilatkoznia „kifelé”, az emberek iránt is: „A testvérek azért neveztetnek kisebbeknek, mert minden ember irányában alázatosnak kell lenniük ezen a világon. Mindenkor magatartásukban, példájuk és nevük által.” (Perugiai Legenda 15) Természetesen a testvéri és a minoritásban (kisebbségben) folytatott életet Szent Ferenc atyánk a Magasságbelitől tanulja, akinek megünnepli betlehemi születését, egyedülálló és felejthetetlen módon a kereszténységben, amikoris Greccióban saját szemével óhajtotta szemlélni Isten alázatosságát. Ugyancsak ünnepli a kereszten megnyilvánuló isteni önkiüresítést, amely a világ (az emberek) iránti irgalomból történt. Szent Ferenc atyánk Alvema hegyén, halála előtt két évvel megkapta Krisztus jegyeit, a stigmákat. Előtte a kereszténységben ilyen jelenségről nem tudunk. Egyedülálló isteni szövetség jele a húsba vésve. Értelmezése nem könnyű. Félreértelmezték mindazok, akik a gótikus feszületeken ábrázolt, agóniában vonagló, vércsatakos Krisztus emberi szenvedésével való együttérzést látták benne. Szent Ferenc első találkozása a kereszttel San Damiano templomocskájában történt. Bizánci feszület ez: a Megfeszítettnek tág- ranyílt, csodálatos emberi tekintete van. Ez a kép szólalt meg: „Ferenc, nem látod, hogy házam (az Egyház, az emberek háza) roskadozik? Menj építsd újjá!” Tehát a San Dami- anó-i feszületen Krisztus nem a szegek miatt szenved, hanem Egyháza állapota miatt. Krisztusnak az Egyház és az emberek iránti irgalma indítja Ferencet mindarra, amit tesz. A ferences élet végső mozgatója Isten irgalma a világ iránt. Innét származik a mi küldetésünk. Ettől, a világot irgalmas szemmel néző Istentől tanulja meg Szent Ferenc, hogyan kell kisebb testvérként élni. Mindabból, amit eddig mondtunk, világos, hogy a ferences élet nem tisztán aktív élet, hanem gyökereiben kontemplativ, szemlélődő. A Megtestesülésnek és a Megváltásnak titkait vizuálisan szemlélő Ferenc indul a világba, hogy megossza testvéri szeretetét azokkal, akik rászorulnak. Ezért nincs a Rend16
