Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
A szabaddá vált egy-egy nyelvi óra helyett felzárkóztatás, korrepetálás van, ami osztályonként heti 3-3 órát jelent. Ez a munka egyszerűbbé és hatékonyabbá tehető, ha az illetékes szaktanár — személyre szólóan — konkrét feladatokkal, információkkal látja el a „besegítő” tanárt. Különösen fontos lenne ez akkor, ha a korrepetáló tanár nem szakos. Ennek az igénynek a kielégítése nálunk, jelenlegi körülményeink mellett szinte megoldhatatlan, mert a magyar szakos kollégák mindegyike nagyon magas óraszámban és nagy létszámú tanulócsoporttal dolgozik (40-42 fő osztályonként). A tanulók tanulmányi átlaga az otthoni eredményeikhez viszonyítva általában gyengébb. Az elért eredmény legtöbb esetben rendszeres, megfeszített munka eredménye. Különösen sok a pótolnivaló magyar nyelv- és irodalom, valamint történelem tárgyakból. A kötelező tanulnivaló mellett szókincset, kifejezőkészséget fejlesztő értékes olvasmányra kevés idejük és energiájuk marad. A helyesírásuk fejlesztése részben tollbamondás, részben napi fél-egy oldalnyi önálló és önkéntes munkaként vállalt másolással történik. Sajnos ez utóbbit kevesen vállalták. Akik rendszeresen írnak (1-2 tanuló), azoknál az eredmény pozitív. Eredményesnek látszik, ha ez a másolás elsajátítandó, megtanulandó anyagból történik, mert így az írás az emlékezetet is fejleszti, erősíti a rögzítést. Fontosnak és szükségesnek látszik a hangos olvasás, valamint az olvasottak tartalmának megfogalmazása. Nagyon változatos — különösen azoknál a tanulóknál, akik nem jártak magyar iskolába — az olvasási készség szintskálája. A majdnem szótagoló olvasástól, a szép, kifejező, értelmes előadásig nagyon sok szín és szint előfordul. Hasznos lenne a rendszeres — önszorgalomból — több, illetve gyakoribb hangos olvasás. Egymást javítani is tudják, különösen akkor, ha figyelnek is egymásra, ha ezt igénylik, akarják és elfogadják. Az elfogadás mértéke attól is függ, ki kivel kerül egy csoportba, és milyen szintű a személyek kölcsönös elfogadása. A velük való foglalkozás sok figyelmet és tapintatot igényel túl az életkori természetes érzékenységen. Csodálkozni nem kell és nem is szabad, ha bármilyen megkülönböztetést hordozó kifejezésre érzékenyen reagálnak, de érzékenységük jogosságának mértékét is meg kell találni, vagy legalább jószándékkal keresni, orvosolni. A mindennapok munkája komoly erőpróba több tanuló számára, hiszen a hallott magyar szöveget először lefordítja az eddig használt iskolai nyelvre, majd ezt — a számunkra idegen nyelvet — fordítja vissza magyarra. Komoly helyzeti hátrány összegeződhet az 5. óra végére egy-egy nap alatt is. A „más értékek” elfogadása, a „más hiányok” pótlása nem fájdalom nélküli, de nagy- nagy emberi értékeket hordozó mindennapi feladat — országhatáron belül és kívül élő — azonos és más nyelvet beszélő emberek között egyaránt. Napjainkban és a jövőben is sok múlik azon, hogy a félreértések kölcsönös, jóakaraté korrigálására képessé tudjuk-e tenni magunkat. Ez a jövő nemzedék feladata, s ez nem kevés... 154
