Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
I. Történeti áttekintés
a szegénysége) szégyennel és rettegéssel tölti el. Ferenc viszont csak ember akar lenni, mezítelenül is ember, mert szívéből elszállt a félelem, a szégyenérzet és a rettegés, abban a pillanatban, amikor a Teremtőt atyjának ismerte meg. Nyilvánvaló, hogy kora hitéből és a Szent Liturgiából tanulta meg, hogy Isten az ő Atyja, de ilyen hatalmas erővel csak a kegyelem rendkívüli csodája tárhatja fel egy ember számára az Isten atyaságát. Ferenc nem Krisztus-központú, hanem Atyaisten-központú. Lelkiségére jellemző minden területen ez a hatalmas egyetemesség. Nem ájtatoskodási szinten él. Nem egy harmad-ne- gyedrangú misztériumot abszolutizál, hanem az Evangéliumnak ragyogó közepében találja magát. „Egy a ti Atyátok, a mennyei, és mindnyájan testvérek vagytok” ( Mt. 23, 9). 2. Szent Ferenc atyánk, nagy istenélményei ellenére, vagy talán éppen annak következtében felismeri múltjának bűneit, és szorongva siratja. Poggio Bustone remeteségében Isten maga nyugtatja meg lelkiismeretét, amikor arról biztosítja, hogy most már minden bűne bocsánatot nyert. Isten tehát nem kegyetlen bíró, hanem irgalmas Atya. Ezzel az élménnyel azonnal az emberek közé siet és így köszönti őket: „Bon giomo bona gente” azaz „Jónapot, jó emberek”. Csak az Istennel kiengesztelődött ember képes valódi, új emberi kapcsolatokra. Csak egy feloldozott ember képes, Isten irgalmában látva jónak nevezni az embereket. Ebben a tapasztalatban az is benne van, hogy a világban nemcsak áteredendő bűn létezik, hanem áteredő jóság is, amely a Teremtőtől való. És ez az áteredő jóság mérhetetlenül több és alapvetőbb, az embert jobban meghatározó, mint az áteredő bűn. Ebben az élményben az is benne van, hogy az emberek megváltott lények, akiknek jósága Isten jóságából való, aki az egyetlen Jó. 3. Harmadik élményét Végrendeletében tárja fel, amikor így ír: „Miután az Úr testvéreket adott nekem ... egyedül a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a Szent Evangélium szerint kell élnem.” Tehát Szent Ferenc atyánk nem akart rendet alapítani. Semmiféle szervezői és rendalapítói talentummal és ambícióval nem rendelkezett. Megtért az Evangéliumhoz, de ahol igazi megtérés van, ott élet fakad. Emberek jöttek hozzá, akik úgy akartak élni, ahogy ő. Ezt a mozzanatot Isten beavatkozásának tartja az ő életébe, később majd az Egyház életébe. Az Úr adta a testvéreket, nem pedig ő toborozta. S az Úr ezen ajándéka és hivatásának megtalálása között oksági kapcsolatot lát, mert akkor mutatta meg neki a Magasságbeli, hogy az Evangélium szerint kell élnie, miután testvéreket adott neki; vagyis az Evangélium szerinti élet emberi kapcsolatok vállalásában, és azok minőségében van. Ettől a naptól kezdve, amelyre visszaemlékezik Végrendeletében, egész lelki vezetése abban áll, hogy közvetlenül az Úr Jézusra tekintve tanulja és tanítja testvéreit testvérként élni az egyetlen Atya színe előtt. Még most is hallom a Szent Ferenc bazilikában annak az olasz kisgyereknek a kérdését, aki látva a sok bamaruhás szerzetest, megkérdezte édesanyját, akinek a karján ült: Kik ezek? A fiatal mama nem azt mondta,hogy ferencesek, nem ferences atyák, nem barátok, nem szerzetesek, végképp nem főtisztelendő urak vagy főtisztelendő plébánosok, hanem „frati”. Osszenéztünk Jean Dominique testvéremmel és szinte egyszerre mondtuk: most meghatározták hivatásunkat. Szent Ferenc atyánk valóban úgy gondolta, hogy közössége laboratórium lesz, amelyben a Szentlélek Úristen az eljövendő világot kikísérletezi; ahol újra megtanítja a 13
