Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)
Háborús történetek
A sebesültek ilyetén való ellátása álló harcban minden nagyobb baj és veszedelem nélkül ment. Mozgó háborúban azonban sokkal nehezebb volt ez a ténykedés; néha kivihetetlen. Harcok közepette u. i. a segélyhelyek sem lehettek állandó helyen, hanem a körülmények szerint változtatták helyüket s a sebesültek is nem egy helyen kerestek segítséget, hanem különleges és csodálatos sajátosságuk szerint akár idegen, de a legközelebbi segélyhelyre jutottak. Ilyenkor nagyon mozgékonynak kellett lennem, fel kellett keresnem úgy a segélyhelyeket, mint a szanitészek által bemondott helyeket, sokat kellett tudakozódnom, kérdezősködnöm, ide-oda mennem, kutatnom, keresnem, előkerítenem a sebesültet. Jóllehet e ténykedés sok nehézséggel járt, mégis ez volt a legkedvesebb foglalkozásom. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, mintha a háború borzalmai, vagy annak következményei tetszettek volna, vagy mintha örvendtem volna a sok nyomor látásán és a halállal vergődők szemlélésen, nem-nem... hanem azért, mert ezen a téren véltem a hivatásbeli kötelességemet leginkább teljesíteni s az emberbaráti szeretet törvényét gyakorolni. Amellett u. i., hogy a sebesülteket utolsó perceikben vigasztaltam, bátorítottam, Isten kegyelméhez segítettem, még az a gondolat is élt lelkemben, hogy az elhagyatottságban hősiesen haldoklóknál némiképpen hivatva vagyok helyettesíteni az otthoniakat: a jó édesanyát, az árvuló gyermekeket s a szerető hitvest. S ez az érzelem, ez a tudat annyira ösztönzött, hogy nem kíméltem munkát, fáradságot: nappal, vagy éjjel, nyugodt, vagy veszedelmes helyzetben mindig kerestem, kutattam 138