Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

C/\ kocsik nyomorúságos járása olyan volt, mint maga a szégyen. A kerék gödörbe huppant, erre a lőcs megfeszült és megemelkedett. Már majdnem kifordult. Idétlen látványt nyújtott. A kocsin ülők dülöngéltek. Nem szoktak a parasztszekerekhez. Az ökrök lassan lépdeltek, legyek döngtek körülöttük, farkukkal néha elhessegették őket, édeskés nyál csordult a pofájukból; lebegett az ökörnyál a forróságban. Mintha nem akarna véget érni a nyár. Sehol egy felhő, összesűrűsödött a hőség, mindenki azt várta, szakadjon le végre az ég, enyhüljön és tisztuljon meg a világ. Mert ez így nem mehet tovább. A füvet sárga csomókban rúgták ki a marhák. Nem volt mit enni rajtuk.

Néhány tucat lovas katona kísérte a menetet, de ez csak amolyan szégyenszalagnak hatott, nem igazi kíséretnek. Az ember olykor úgy gondolkodik: elveszett a történelemben. Nem is gondolat ez, inkább érzés. Fölültetik a szekérre, ez már önmagában megalázó. Formátlanná válik az élet az össze nem illő dolgok miatt. S már azt hiszi, ebben az alaktalanságban láthatja csak magát, ez teremtetett neki. Nincs már arca, lába és karja, nincs tekintete, nincs akarata.

A gondolat akarat nélkül mit sem ér. Megerjed a semmittevésben, a kilátástalanság szellemi burkába csomagolja az embert. Any- nyira, hogy elfogy a levegő, összeszorul a test, nyüszög, s már alig lehet megkülönböztetni a lőcs és a saroglya nyikorgásától. És az ég szélén — mert másutt úgyis hiába keresni — nem gyúródik fel valami másféle szín, ezzel a jámbor, végtelen vízbe mártott kékséggel szemben valami erős, valami haragos, aminek karaktere van, végre megváltoztasson mindent. Vagy legalább valamennyit: hogy rájuk ontsa az esőt. De akkor meg fölázik a föld, és beleragadnak a sárba. Száraz, poros légvételek sípolnak-hörögnek, máskor nedvesség tapad rájuk.

Egyik se jó. A marhák patája és a kocsikerekek még inkább járhatatlanná tették az utat. Ahogyan most az üvöltő szárazság, akkor a víz veszi be magát mindenbe, átáztatja az élet leginkább meghitt pillanatait, nyirkos-szivacsossá változnak a lezárt ládákba helyezett ruhaneműk és bőrök.-S3 89 K-