Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

ratom, lelkem és! - jelentőségteljesen fölemelte jobb kezét, kövér kaiján szinte válláig visszahullott a szerzetesi ruha — hitem, tehát teljes lényem, teljes valóm nem koncentrálódik Istenre, a személyes abszolútumra, akkor minden, amit írok, minden, amit mondok, nem más, mint pelyva — amelyet elsodor a szél.”

Két emlék: Özséb Esztergomban látta, amint szeles időben a magasból csorgatták alá a száraz, csörgő babot, hogy megtisztítsák héjától a cséphadaróval kivert szemeket. Tamás mester aratás után figyelte meg, amint a szél tovasodoija a pelyvát, s ott maradtak a búzaszemek.

„Egyszerű, szinte naivnak nevezhető természeti kép. Mégis mennyire kifejező: a megkülönböztetés képessége. Hogy el tudjuk választani a jelenséget a lényegtől, a látványt a tartalomtól.” Tamás mester ráhelyezte széles kezét Özséb testvér csontos, hosszúra nyúlt ujjaira. Ez az anatómiai sajátosság azonnal föltűnt Tamásnak. Megállította mozdulatát:

„Művészi kéz. Érzékeny... Távolból jöttél, testvérem, most látjuk egymást első alkalommal. Mégis, mintha régi ismerősök lennénk, s ismerőseim lennének társaid is.”

Könnyű, minden mesterkéltségtől mentes este. Jellemzésére valamennyi szó már csak utánzás lenne. Tamás mester később arról beszélt, érti, miért szeretnének az erdei remeték önálló szerzetesrendet alakítani. „A tartalom matematikai állandó, amelyhez az ember a kifejezési formát keresi, hogy minden túlzás és tévedés nélkül megfeleljen a totalitás igényének. A teljesség, mint emberi képzet, egyre közelebb kerüljön a valóságos teljességhez.”

Benne jártak az éjszakában, az idő fölmelegítő csöndjében. Amikor a széles folyosón cellájuk felé haladtak, hogy nyugalomra térjenek, Teofil testvér megragadta Özséb karját: „Egész idő alatt nem tudtam, miért kellett ennyit vándorolnunk. Emberi szándékot és emberi megoldást láttam benne, de most már...”

Elbúcsúztak egymástól. Özséb testvér kitekintett a mély ablakhajlatból. Csillagokat látott, valaki egyszerű léptekkel, hullámzó felsőtesttel igyekezett a tompa fényekben, nyilván az éjjeli őr. Ki járna más ilyenkor?

Mintha semmi ellentmondás nem lenne a világban. Hamis érzés, hiszen a világ „tele van ellentmondással” — s máris tiltakozott: „Nem, nem, az ellentmondás a rossz fogalma, amely szembeállít,-S 84 E-