Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Özséb azt hitte, megbolondult: „De hiszen ez ugyanaz az arc! Ugyanaz az ember!” Aztán kijózanodott: „Akik így tudnak imádkozni, hasonlítanak egymásra...”

Az utcán szaporázta a lépteit, hátha a hevesebb mozgással legyűrheti indulatát. Szerette volna, ha visszatér a pap, és János testvérrel együtt ők imádkoznak a székesegyházban. A gonoszokra gondolt — akkor így nevezte őket; most, a papszentelést megelőző lelkigyakorlaton szégyenkezett emiatt.

Miféle világ ez, miféle emberek? Akik nem átallják magukat kereszténynek nevezni! Hát nem tudják, hogy az egyház lelkét a láthatatlan adja meg?! Nincs hitük, nincs bennük szeretet? Micsoda csontváz-érzéketlen emberek? Azt hiszik, Isten akarata, hogy rossz arcú egyház maradjon fenn a történelemben?

Betért a Szent Lőrinc-templomba. A ferencesek a királyi város túlsó végén telepedtek le, visszafelé az úton érintenie kellett a templomot.

„Istenem, ha nem lenne a kegyelmed, nagyon nagy volna itt a nyomorúság! A végtelen, elszabadult nyomorúság. Amitől Te — minden butaság, érzéketlenség, gonoszság ellenében — megmentesz minket. S tudom, a rosszakkal szemben is ilyen nagylelkű vagy.”

Amint közeledett a szentelés napja, egyre bizonyosabbá vált benne a kegyelem gondolata. Ez lenne a szabadság, ami önmagával határozható meg? Elképzelte a kísértés különféle formáit. Mindazt, ami gátat vethet a szabadságnak. Voltak köztük kellemes és szép képek, aztán otrombák, durvák, vadak, szenvedélyesek — egy nőre gondolt, akit feleségének szólít, s gyermeket szül neki: „a tiéd”; évekkel később már ott szaladgál a fiúcska, s ugyanúgy felnyúl a kézszorításáért, mint ahogyan ő tette apjával a Duna-parton.

Eszébe jutott a hajléktalan ember. Ott feküdt az utcán, az egyik kapumélyedésben, maga alá gyűrt földpiszkos gyolcson, a bódulat elhasznált állapotában, lábszárán fölcsúszott a ruha, sötét, feketéllő seb éktelenkedett a bőrén, szeme alatt vörös húslebeny csüngött alá, erős, kellemetlen szag szállt fel. „Hol kezdődik, s hol végződik a nyomorult alak? Mi az, ami már hiányzik belőle, hogy embernek lehessen nevezni?”-SÍ 36 E-