Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

vagy bűnbánatként — némi elnéző hunyorgás kíséretében — meg- vakarja a fejét. Bátori azt kérdezte: ki volt ez a pap? S megmondták neki: pálos szerzetes a budaszendőrinci kolos­torból. Mire a szavak kimondják, a gondolat már elenyészik. Az ember így soha nem éri utol önmagát, pontosabban: önmagán keresztül a valóság természetét, s még kevésbé a lényegét. „A nyelvi kifejezés a létezés reménytelen nyomon követése.” Szinte sírta-panaszolta magiszterének, Gottfried atyának, pedig jól bánt a nyelvekkel, nemcsak franciából és olaszból fordított, de annyira beleszeretett mindezen ismeretek alapjába, a latin grammatikába és annyit kuta­kodott a szavak jelentésében, hogy aligha tudtak volna olyan szö­veget elébe tenni, amely nehézséget okozott volna neki. A fordí­tásokat fejből diktálta, közben föl és alá járt, egyenletes léptekkel, s nemcsak megértette a szövegek jelentését, hanem azonnal át is formálta magyar nyelvre. Ösztönösen, jó érzékkel mindig tudta, meddig kell követnie a szóhű fordítást, s mikor szakadhat el a sza­vak külső természetétől, hogy a kifejezés lényegéhez jusson. A magiszter csodálkozva olvasta a szövegeket. Maga is járatos volt a nyelvekben, de mindig elbűvölte a Bátori testvér által lediktált fordítás megkettőződő gyönyörűsége. Erezte a kibontakozó valamit — tudatában érezte; ezt az állapo­tot csak az ismeri, aki hajlandó elfogadni a létezés háromirányú perspektíváját, nem elégszik meg a kétdimenziós emberrel. „Test­vérem”, hívta magával egy alkalommal sétára a magiszter, amikor látta, hogy ez a fiatalember mennyire szenved. Pedig annyira ter­mészetesen imádkozik, ezt már sokszor megállapította nevelőmes­tere, mint ahogyan azt is: könnyedén belátja és elfogadja az abszo- lútum személyességét. „Mert testvéreim — magyarázta a szerzetesnövendékeknek az elöljáró —, azzal a jó szándékú, ám mégiscsak gyermeki fölismerés­sel, hogy a világ nem velünk kezdődött, s nem is velünk végző­dik, tehát sem végső okai, sem végső céljai nem vagyunk, még aligha jutunk közelebb hitünk lényegéhez. Egy egyszerűen is­meretelméleti kérdés. Hiányzik belőle a személyesség, ami által hitünk elnyeri a legfontosabbat. Persze most azt kérdezitek, mit-S3 356 E-

Next

/
Oldalképek
Tartalom