Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

Isten létét nem bizonyíthatjuk, ellenben hogy van, bizonyítja maga a kérdésfoltevés a létezéséről.” Ilyenkor csillogott a szeme.

Bátori Lászlót nem kísértette meg a bizonytalanság, sem akkor, amikor lejött a hegyről, s nem látott a hegymenetben, majd a fön- ti széttekintés után a völgymenetben sem valamiféle ószövetségi jelképet, mintha ő lenne mondjuk Mózes, aki fölment a hegyre ama bizonyos kőtáblákért... Nem, mindez túlságosan mesterkélt lenne, s ha ezt állítanánk, felsorakoznánk a hazug szavak szolgáinak.

Sokan a kimondott vagy leírt szóval a valóság, a teljes valóság nyomát keresik. Nincs ebben semmi rossz szándék, sőt nemes cselekedetnek kell tartanunk minden olyan erőfeszítést, amely a gondolattal és a szóval — a kettő viszonyáról sem tudunk semmi találat-pontosat elmondani — az úgynevezett valóságot akaija az egybevágóság törvénye szerint elmondani; hogy a világ minden dolga végre pontosan illeszkedjék, a szó fedje a végest — ezzel még csak-csak lehet kezdeni valamit —, de fedje a végtelent is. S a feszítés ekkor rajzolja meg a kudarc ívét. A szó véges — hogyan szólhatna egybevágóan a végtelenről?

Nincs végső rendeződés, ameddig élünk! — jutott el a következtetésre a matematikus, s Bátori László azon az estén, amikor Umbriából származó barátja a pisai egyetemen előadta neki ezt az épület belső udvarának egyik sarkában, minden különösebb teatralitás és világfordító ihlet nélkül, egyszerűen, hétköznapian, megállva néhány percre, Bátori legszívesebben sírt volna - nem elkeseredésében, hanem a fölismerés egyszerűségétől. „A szavak, igen, a szavak, mindig csak lihegnek a valóság után, de soha nem érhetik el. Nem ez lenne az ember büntetése? Tudja, mit szeretne végső soron kifejezni, minek a kifejezésére hivatott, ám emberlénye mégis megakadályozza abban, hogy a teljes kifejezésig, addig a bizonyos egybevágóságig eljusson.”

Ne gondoljuk, hogy Bátori megrendült ettől az élménytől, s elveszítette józan ítélőképességét. Ami igazán rendkívüli — ha egyáltalán használható ez a kifejezés —, mindaz igen egyszerűen simul bele az élet hétköznapi természetébe. A rendkívüli nem az elkülönüléstől, az extravaganciától válik rendkívülivé, hanem éppen azáltal, hogy megérti a legegyszerűbbet, a leginkább természetest, s szelíden és boldogan annak viszonyrendszerében él.-a 350 E-