Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

jelentett a gyakorlatban, aligha volt kiismerhető. Ilyen körülmények között a józan ész képtelen volt befogadni a tényeket és az érveket, majd ezeket a világ rendje szerint rendszerezni. Mert a világnak, minden ellentétes híreszteléssel szemben, kiismerhető rendje van. Vagy az érdek és a gonoszság kerekedik felül — fölváltva egymást, de együtt hangozva —, s a hűvös ész okos logikájának köntösében mutatja magát? — Nevetséges, bár szomorú.

Nevetséges! — szorította ökölbe a kezét Bátori László, szaporázta a lépteit, mintha ezzel leküzdhetné az ostobaságnak (gonoszságnak) a természetét, amely ártatlannak mutatkozó toporgással és tehetetlenséggel festi magát színesnek és fontosnak a buták és hiszékenyek előtt; oly természetességgel cselekszi ezt, hogy az óvatlan értelmet (az óvatlan lélekről már nem is beszélve) könnyedén megtéveszti — mint egy társastánci bók, amely elfedi a valódi szándékot.

Bátoriban indulat munkált, mélyen forgatta magában a tehetetlenség keserves nyomtatóló-lépéseit: „Mindig ugyanaz és ugyanaz! Hiába minden szándék, bármi gesztus, ezek csak mennek a maguk törvénye szerint, hatalmi és vagyoni érdekük által bárkit és bármit megalázva. Hogy önmagukat is? Az nem számít nekik.” — Aztán szelíden maga elé nézett, tétován fölrúgta a port. „Szörnyű!”

Az elkeseredett ember természetes gesztusaival haladt, akinek kezéből kicsúszott minden, a kéz persze jelképesen értendő, a dolgok összefüggéseire gondolt — igen, megint csak arra: az eseményeket a világ természetes rendje szerint kellene rendezni, „s nekünk, embereknek az a dolgunk — nincs ebben semmi rendkívüli —, hogy ezt az egyszerű rendet szolgájuk cselekedeteinkkel”. Mert hiszen akkor találjuk meg az önmagunkhoz leginkább hasonlító létezészubbonyt, ha tudomásul vesszük ezt az egyszerű rendet.

„Csakhogy... — egy pillanatra visszatekintett az egyre inkább kinyíló tájra, amely mind szebben mutatkozott meg; magasodott lába alatt a föld —, éppen ezt az egyszerű, önkorlátozásunkkal egybevágó rendet töri-zúzza az ember, s ostoba módon föllázad ellene. Nem a magam igazát akarom, a magam igazára (amit annak neveznek) van legkevésbé szükségem. Mert tudom, hogy ilyen nem létezik. Én a rend szívének dobbanását szeretem.”

S már képes volt elmosolyodni. „Ó, Istenem, milyen költői vagyok!” Mintha ezzel a gunyoros megjegyzéssel megszabadult vol341 K-