Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

ritkás haja között fejbőrén csillogott a fény. „Istenem, nem tudok mással, csak a magam egyszerű szavaival szólni. Nem tudok mással, bár többel szeretnék, de dadog a szám, száraz az ajkam, a félelem tarka szorongás bennem, pedig tudom, tudom... hiszem, hiszem... de nem, még ez is kevés.”

Ismét beleolvasott a nagy eposzba. Úgy hullottak rá a szavak, hirtelenjében nem talált más hasonlatot, mint amikor tizenöt esztendővel azelőtt, a tűzvészkor a tartásukat vesztett vastag gerendák lezuhantak. Olyan súllyal, akkora erővel feküdtek ott a sorok. De ezek a szavak nem a pusztulásnak köszönhették életüket, megtisztultak a szenvedésben, s fölfelé emelkedtek.

„Mihály, ettél ma már?” — s mielőtt a széles szemöblű Vörösmarty válaszolhatott volna, átkarolta, „vár minket egy kis sült hús és bor a konyhában... Nagyszerű munka. Valami elkezdődött ezzel a magyar irodalomban.”

Kora délután volt, amikor a fiatal költő távozott. Benedek figyelemmel kísérte az ablakból, rátért a közeli hajóhídra, szélesen jött-ment a budai és pesti népség, Vörösmarty mozgása határozott volt és bizakodó. Benedek elnézte a megállíthatatlan lüktetést, mintha csodálkozna: miért ez a sokadalom, miért ez a mozgás? „Miféle erő hajtja az életet, honnan ez az akarás, honnan ma még a mosoly, amely holnap meghal, honnan a remény, miközben pusztulóan fél...?”

„Uram — mondta halkan —, imádkozom. De a szavak elvezetnek-e hozzád?” S aztán arra gondolt: „Minden kétely is téged igazol.”-ÍJ 336 K-