Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

ni magában, nem engedelmeskedett tudásának. Minden maradt önmaga természetességében; ilyenkor letérdelt az ágya mellé helyezett imazsámolyra, a vörös bársonyhuzat kifakult térde és könyöke helyén, ha éppen nem is térdepelt, a nyomok odarajzolták az imádkozó ember alakját.

Nem szerette ezt az állapotot, amikor sivatagbelinek érezte a gondolatait és a lelkét. „Minden kicsúszik, egyik szó a másik nyomában liheg, de nem éri utol, hogy pontos értelmét adja; egyik gondolat nem építi a másikat. Minden önmagában marad, nincs fölötte hatalmam.”

Ilyenkor imádkozott, előbb anélkül mormolta a szavakat, hogy bármelyiket egy horgony erejével vetette volna ki a szájából, aztán ebben a mondásban, ebben a száraz, porló sivatagban egyszer csak nehezedni kezdtek a szavak, súlyuk lett, s amikor kiejtette, „legyen meg...”, belekapaszkodott, olyan erővel a végén, hogy amint a folyófenékbe kapaszkodó horgony megtartott egy egész hajót, ezek a szavak is mindent magukhoz feszítettek. „Legyen meg... a Te akaratod” — a világban ugyanúgy maradtak a tárgyak, mint addig, mégis, valami megváltozott, ha más nem, gondolta az öregember, „az én viszonyom hozzád, Uram”.

S már könnyebb volt fölkelnie a térdeplésből.

„Adám, Adám, gyere!” — hangzott a dióskáli határban a szomszéd gyerek kiáltása, kiszaladtak a mezőre, nyílott a kikerics, „hogyan van ez?”, nézte a virág szirmait és színét, csöppnyi gyerekeszével hosszan bámulta a rét színeit, nem értette, honnan a formájuk és a fényük, „minden olyan egyszerű, és mégis végtelen”. Azt gondolta, szavakat kellene egymás mellé helyeznie, s ha megfelelőket talál, megadják magukat a titkok.

„Ma sem vagyok okosabb annál az időnél”, arcán fölpördült egy mosoly, „hát ezért nem írok már verseket, mert nem találom a szavakat — nem találhatom őket, mert az igazság azokon túl van”.

Nem sajnálta ezt a veszteséget, nem is érezte annak. Megírta ő már, amit erről gondolt Téti Takács Józsefnek, a költőtársnak:

„Hogy? hogy kezdjem el énekem?

S mondjam meg keserű sorsomat én neked?-a 304 K-