Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

„A gazemberek... magának el merem mondani... a gazembe­rek! Nézze ott azt az öregembert, nagyon beteg a felesége, nincs kire hagynia, hiába kérte a művezetőt, nem engedte haza. Gazem­berek ezek... magának el merem mondani, valahogy olyan az ar­ca, olyan sorslátó... mit gondol, ha beviszem magammal a műve­zetőt oda a fal mögé, utána elengedi?” A maltert talicskázó férfi erre a kezét odatette a nő homloká­hoz, és valamit kaparászott rajta. Kereszt volt az a kaparászás, oda­rajzolt kereszt. „Majd én, hagyja csak, majd én.” Páter Ferenc mindjárt megkereste a művezetőt. „Kérem, engedje haza, nincs, aki ellássa az asszonyt.” „De a norma...” „Én átvállalom...” Páter Ferenc nem érzett semmi hősiességet. Egyszerűen csak fölmérte, hogy fiatalon kétannyi gyorsasággal elbírj a a malterfor­dulókat. Március húszadikán mentek érte. Nem az öreg miatt, aki he­lyett vállalta a munkát. A Kende utca ötödik emeleti lakásának szűk albérleti szobája és a malterostalicska között, amelyet már nem tol odébb soha, Páter Ferenc végleg átadta magát a világ gyengéd közönyének. Ebben a közönyben feltámadt benne a teljes odatar- tozás, amely nem kíván semmi okosságot vagy érzelmet. És bár­mennyire nehéz is az ember sorsa, könnyű volt ez a feltámadás.-a 300 E-

Next

/
Oldalképek
Tartalom