Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

Tíz éve, alig valamivel múlt, hogy tíz éve... — és Páter Ferenc ezerkilencszáznegyvennyolc szeptember elején megindultan támaszkodott a sziklakolostor dunai teraszán a párkányra, anyja már öt éve halott, de mintha ott lenne mellette, nézte a gyülekező tömeget, nemsokára megérkezik a bíboros, és megkezdődik a Má- ria-év befejező ünnepsége.

„Megfeszülünk” — a levegőben érezni lehetett ennek légkörét, az emberek jöttek, egyre csak jöttek, a rendzavarok megafonokat állítottak fel a közelben, a világ új megváltására készültek, orosz típusú, durván szabott egyenruhák grasszáltak, „igen, akkor is így mondom: grasszálnak, ha idejétmúltnak tartjátok is a kifejezést, barátaim, de lehet, hogy nem is a kifejezés, hanem mi vagyunk idejétmúltak ebben a világban”, egyenfélelmek meredeztek, a múlt alig árult el valamit a jövőből — de még kevésbé a jelenből. „Ugyan kérlek, hiszen lehetetlen, hogy eluralkodjon ez a durva, primitív ideológia”, mondta a másik, aztán mégis így történt, a hihetetlenség leszakadt a maga történelmi egyszerűségével, még tartották magukat a gesztusok, a kulturális szokások, még igen, mintha... mintha. Aztán egyre ritkábban éledt fel a mintha nem történt volna semmi egyszerű érzése; mi lesz velünk, de az asszonyok kéztördelésére a férfiak nem tudtak válaszolni. „Ez a harc lesz a végső”, bömbölte a rádió, és az élet sunyi módon egyre inkább (látszólag mindenképpen) odalapult a diktatúrához: „Ne vess meg, pajtás, élnünk kell, élnünk, ha a részleges tisztesség árán is” — hangzott a színpadról, s már senki nem csodálkozott ezen a drámai mondaton.

Időközben a Gellért-hegy oldalát is ellepték az emberek, ahonnan még leláthattak a Sziklatemplom előtt fölállított szabadtéri oltárra. A Ferenc József híd roncsaiban álmélkodott, mintha kiismerhetetlen lenne a történelem. A németek aláaknázták, a robbantózsinórokat fölvezették a pálos kolostorba, „istenhitünk nem bicsaklik meg a pillanat mégoly szörnyű tényei miatt sem”, mondta a házfőnök, s a szerzetesek eltűrték, mert hiszen mi mást tehettek, eltűrték a robbantásra feszülten kész katonákjelenlétét. Mint a valóság durva bőre, úgy jöttek-mentek körülöttük a katonák. Úgy fedték be az élet egyszerűségét a maguk tébolyult, kesernyés zöld illatával.

A3 290 E-