Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

lyéből, elindult a folyosóra, ahogyan szokta, kissé tülekedve a többiekkel, de mégis valamilyen rendben.

Elért a katedrához, Horváth Detre még bejegyzett valamit a naplóba — bizonyára a leadott témát —, aztán rendezkedett a jegyzetei között (mindig jegyzetekből adott elő, a végén megemlítette, a tankönyvben hányadik oldalon találják a fiúk az anyagot).

„Atya kérem...”

Horváth Detre fölpillantott.

„Ha nem létezik történelem, pusztán történelmi tudat, akkor honnan tudjuk, mi szerint cselekedjünk?”

Megrendültén állt a fiú.

„A délutáni séta idején kimész a városba?”

„Igen... inkább nem.”

„Gyere le a szobámba, most kevés az idő a válaszra. Vagy jöhetsz vacsora után is. Használd ki ezt a szép időt.”

Az egész délutánt azzal töltötte, hogy fölkészüljön a találkozásra. Ha már egyszer ennyire bátor volt. Bátor, ugyan? Bénultság volt ez inkább, kiismerhetetlenség. Nem tudta, mi ez? Zűrzavar, mert nem tanul eleget, s buta maradt, vagy valami ismeredennek és megragadhatatlannak az ajtaja csapódott be előtte?

A Duna-parton elsétált egészen a szerszámgépgyárig, aztán visz- sza a bazilika alá. „Miért vannak úgy a dolgok, ahogyan vannak? Miért olyan bizonytalan minden? Hiába annyi évszám, név, esemény, mégsem tudhatom, mi az, ami történik a világban — és történik velem? Történik, vagy az akaratom irányítja? Miért így nő ez a fa?” — kapaszkodott bele a hatalmas, öreg platánfa Duna fölé hajló vastag ágába.

„Ó, ha tudnám, ha tudhatnám! És akkor azt is tudnám, mit kell tennem!”

Délután nem tanult másnapra. Képtelen volt rá. Kiterítette maga elé a könyvet és a füzetet, úgy tett, mint aki arra figyel, de nem látta a betűket, nem fogta fel a matematikakönyvben a képleteket, egyre a vacsora utáni időre gondolt, amikor bekopog Detre atyához, és megtud valamit, valami fontosat az életről.

Elérkezett a klauzúrában a szerzetestanár szobájához. De itt megszakadt az emlékezés.

„Álljon fel! Tilos az őrizetesnek ágyra ülnie!”-H 272 K-