Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

ruhát, s már indultak is, azzal a tudattal, hogy majd ők elintézik a reggelit. Elvégre ki látott már olyat, hogy kiszolgálják őket. Nem ismerték ezt a gesztust.

A kolostorház ebédlőjében — egyszerű kis szoba volt, sarkában a nedvességtől fölhajlott a padló — ahányan voltak, annyi személyre megterítve az asztal. Ez már ugyancsak zavarta a nőket, egyikük hirtelen odalépett, megigazította a tányért és az evőeszközöket, mintha ezzel pótolhatná az elmulasztott munkát. Ilus néni megvonta a vállát; ez volt az ő színjátéka, megengedhette magának, akár az atyákkal szemben is, de az oroszoktól se tartott. „Az én uram megjárta a muszka földet, tudom én, milyenek azok.”

Az asszonyokhoz fordult: üljenek le, ne csodálkozzanak, Páter Ferenc már csak ilyen. S a bennfentesek bizalmasságával közölte: „Ha egyszer valamit a fejébe vesz, abból nem enged. Túlságosan is önfejű, pedig az unokám lehetne.”

Már-már bukolikus közjáték, amikor odakint nagy a csönd. Mintha még a madarak is elhallgattak volna. Nem lehet tudni, miért — egyetlen hadtörténész vagy stratéga sem adott még választ erre -, de amikor a front elérkezik valahová, egyszeriben megsü- ketül a világ, tompa és döbbent csönd ül rá, mintha minden és mindenki mozduladanságba merevedne, egyszeriben megnémul- na — még néhány óra vagy csak néhány perc, és bekövetkezik? Amit kimondani is féltek, de vágyták, hogy lennének már túl rajta. Ugyanakkor ez az állapot fölkelti az emberben az izgalom különös formáját: valami addig soha nem ismert történik.

A páter úgy intézkedett, az asszonyok napközben nyugodtan közlekedjenek, segítsenek elkészíteni az ebédet, süssenek kenyeret, pogácsát és kalácsot, amit magukkal visznek a kórusra, arra az esetre, ha netán egy-két napig nem jöhetnek le onnan. „Mária megsegít minket”, lihegte az egyik asszony tésztagyúrás közben, de egyébként nem sokat beszéltek. Könyves testvér kisétált - kibicegett, így nem esett nehezére — a szentkúti tanya szélére, vadmálnát szedett és közben figyelte, mikor tűnik fel az első orosz katona. Mert már nem volt semmi kétség, föltűnik az első, aztán nyomában a többi, és ott lesznek. Újsághoz már nem jutottak, a detektoros rádió még működött, de abban a hadijelentések szövege olyan volt — bosszankodott Ferenc atya —, mintha az ember egy marék vizet akarna megtartani az ujjai között. Rugalmas elszaT3 245 B-