Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

nyuknak lecsúszott válláról a hálóing pántja és meleg volt az arcuk. Arcukon kisimultak a napközi vonások, csak egyik-másik kapott riadtan levegő után, ha álom jött, félelmes, szorongató álom.

Felkelt az ágyból, vékony ruhát viselt éjszakára, nem szerette, ha testére gyúródik az öltözéke, s odaállt az ablakhoz. „Uram, milyen egyszerű embernek lenni.” Nem érdekelte, valóban tudja-e, mit mondott ezzel. Aligha akart a gondolatok nyomába eredni, hogy aztán sehová ne jusson el — nézte a holdudvaros égitestet, „nem tudom elégszer látni, hogy beteljek vele”. A nők fölé eresztett gond-sátra olyan egyszerű és magától értetődő volt, mint az ünnepi sátor gyerekkorában a főtéren: ott kellett, és úgy kellett ott állnia, senki nem kérdezte az okát, nem gondolkodott azon, miért éppen ott feszítették ki, az élet természetes lepedőjét ringatta a szél, alatta frissen sült pecsenyét árultak és habos sört.

„Uram, frissen sült pecsenye és habos sör vagyok a kezedben.” Nem, ezen az éjszakán még nem szakadhat le az ég — ahogyan félelmében fogalmazta a népnyelv, a rettenetre várva. Páter Ferenc nagyapja is ezt mondta, ha északkelet felől elsötétedett az ég a hegyek fölött: „ha átjön a gerincen, leszakad az ég”. Gondterhelt arccal tért vissza a házba az öreg, s úgy forgolódott ott, mint a szoros láncra kötött kutya, mert nem látta, elkerüli-e őket vagy lecsap rájuk a szörnyű vihar. Aztán egyik alkalommal, hajnalban, éppen hogy világosodott, a kertjük mögötti szérűsön belevágott a villám a pajtába.

Páter Ferenc nem tudta, milyenek az orosz katonák. Kialakult benne valamilyen elképzelés róluk, de vajon megfelel-e ez a kép az orosz katonáknak? Van-e létjogosultsága az általános fogalmaknak? — tűnődött, még mindig az ablak előtt. „Isten, amikor egyediségében mutatja meg nekünk magát, nem mondja-e ezzel azt is, hogy a világ egyediségében ragadható meg? De akkor mi az értelme az általánosról való tudásunknak?”

így imádkozott, kérdezve, olykor talán kételkedve is, de nem hagyta, hogy a kérdések gravitációs erővel ragadjanak rá. Mindig visszatért a gondolat-látványhoz: amint azok ott túl, nem messze, a templomban alszanak.

„Ugye, nem fáznak? Hiszen ez még csak őszi hűvös. És tudnak-e aludni, nem rángatja vissza őket az álomból az ébrenlétbe az-a 240 E-