Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
mészetét, s már ennek engedelmeskedik, ebben nyomorodik. Hiába kiáltja: igen, tudom... igen, úgy szeretném... mégis, másként, homályba borulva jajong, sír, vigyorog és öldököl. Egyszerű délelőtt volt, szombat délelőtt. „Szeretnéd, fiacskám?” „Igen, apa... szeretném.” „Jól van!” — s az apa, mintha elfeledte volna az addig magára tapadt kínt, megígérte fiának, hogy még aznap küld valakit azért a rabszolgacsaládért, és megvásárolja őket. Özséb erre boldogságot érzett, a gyerek örömét, akit megajándékoznak, de ennél még nagyobb érzéssel töltötte el, hogy úgy látta, apját ez az adakozó gesztus fölszabadította valami súly alól, nem ismerte ugyan a természetét, csak azt tudta, lennie kell, mert ott ül apja nyakában — ez a képi megfogalmazás mutatkozott a legegyszerűbbnek —, s ez a nehezék földhöz nyomja. A rabszolgagyerekkel jól megértették egymást. Özséb később szégyenkezve gondolt vissza a jelenetre: a kertben beszélgettek, egy régi körtefa alatt, amelynek egyik ága szélesen kinőtt, éppen a fejük fölött; kezdetben nem tudta, mit mond a fiú, ezen is csodálkozott: „Hát ilyen a világ? Hogyhogy nem értjük egymást? És miért nem?” A szégyen persze nem emiatt költözött belé, s maradt ott, mint egy hideg öntvény. A körtefa... a pattogóbogarak, így nevezték a tavasszal előbukkanó, vörös hátú rovarokat; később, amikor ka- maszodott, azt is megértette, miért kapaszkodnak egymásba, mintha két rovar egy lenne, úgy mászkáltak a földön. A rabszolgafiú mutatta meg neki: „Nézd, ez az élet! így lesz majd másik bogár.” Özséb ámulva-bűvölve nézte őket: „És csak úgy?” „Összeakaszkodnak.” „Összeakaszkodnak...?” „A hím meghágja a nőstényt.” „Csodálatos... ettől lesz az élet?” A rabszolgafiú kiigazította: „Ez is kell az élethez.” Özséb ránézett a fiúra, akit most nagyobbnak gondolt magánál. „Nem értem.”-S 23 S3-
