Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

Ezzel mindent elmondtak egymásnak a rájuk mért tudás ünnepélyes egyszerűségével. Mert a halálban van valami ünnepélyes, már-már fenséges, kiemel az élet csupasz érdektelenségéből, részesévé avat az egyeden tétnek.

„Nem szenved?”

„Már napok óta nem szól.”

„És előtte?”

„Akkor is csöndes volt... íme, az anyád.”

Rövid időre kitisztult tekintet a vánkosok tetején, s mint egy tárgyilagos közlés, olyan a pillantás: „íme, a fiam!”

Három napig élt még. Jöttek-mentek körülötte, már nem fordították meg az ágyban, hátha úgy kényelmesebb neki, s ne sebesedben ki a teste, leültek mellé, megfogták a kezét, aztán tették tovább az életet. Apja talán éppen tűzifáért lépett volna ki, amikor Páter Ferenc a nyugalom ránctalanságával közölte: „Meghalt.” Hüvelykujjával keresztet rajzolt anyja homlokára és kézfejére.

Páter Ferenc arra gondolt: „Délelőtt szeretnék meghalni én is, ilyen délelőttön, vágytalanul, amikor könnyű elereszteni a földet.” Még néhány nap otthon. Temetés után már csak ők maradtak a házban: az öt testvér, a feleségek és férjek, az unokák és az apa. Az asszonyok fényes, sváb olajos kiflit sütöttek, a férfiak bort ittak, könnyű fehérbort, a konyhában telepedtek le, hogy elférjenek, a kamrából behozták a kis sámlit, így nevezték, mindennek megvolt a maga elnevezése, amit csak itt értettek, ők tudták, mit jelent, s ez széles nyugalmat kölcsönzött az életüknek. Valahogy úgy voltak a halállal is: ezt is csak ők értik, ők ismerik ennek a mostaninak a jelentését.

Az apa hátrébb ült, a sarok felé húzódott, hogy gyermekei közelebb féljenek az asztalhoz, mintha ő már nem tartozna oda igazából. Az egyik unoka, talán két-három éves lehetett, fölborította a vizeskancsót, hosszú idő óta ez volt az első szó: „Ó, mit csinálsz!” — de az apa csöndesen leintette kézmozdulatával a korho- lást, mindjárt föltörölte a kiömlött vizet, nem történt semmi, mintha a házban semmi rendkívüli nem fordulhatna elő, legfeljebb meghal valaki, most éppen az ő felesége, „de ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen mindannyian meghalunk”, ült vissza helyére az öreg, a fölmosórongyot beledobta a vödörbe. Csakhogy-S 210 E-