Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

elpirul, hogy éppen a templomban, ezen a téli délutánon, a kinti alkonyaitól egyre inkább felizzó örökmécses jelzőtűz-fényében születése fordított története éled: ő hordja magában várandósán az anyját — s nem érzett ebben semmi természetellenes gesztust.

„Konokul ragaszkodunk kulturális szokásainkhoz, az illem igazoló kényelmével, s nem jövünk rá, hogy egyszerűen csak hazudunk. De én most pucér vagyok, Uram, és pucér az anyám, hiszen látod, hiszen tudod. Szeretném elérni, amiről az ember azt gondolja, hogy lehetetlen, hogy megragadhatatlan, hogy...”

És a kolostorban tartózkodó másik három testvér nem zavarta meg Páter Ferencet. Minek figyelmeztessék, hogy megkondult a vacsorára hívó harang, ha nem hallotta, fölösleges közjáték ilyenkor a vacsoraasztal.

Páter Ferenc nem kért, nem könyörgött, nem kapaszkodott az emberi menedék Isten-segélye után. Egyre kevesebb szóval adott hálát. S ez annyira magától értetődővé vált, hogy csodálkozott: eddig miért nem tudott így imádkozni?

Másnap délelőtt indult el a kolostortól a vasútállomásig vezető két kilométeres úton. „Ne küldjétek értem kocsit, ne kísérjetek ki”, kezébe fogta vulkánfiber bőröndjét, amely tizenhét éve mindenhová követte őt, vagy ő követte a szíjjal átfogott, keménypapírból gőzölt utazótáskát, a fény végigcsillogott a jeges úton, „imádkozzatok a katonákért”, ropogó léptek, az érzések egyszerűsége, amikor már alig lehet különválasztani a szenvedélyt és a kínt, a fájdalmat és a benne való emelkedést.

Anyja szelíden feküdt az ágyban. Feje alá még egy párnát helyeztek, már csak a tekintetéről olvasták le, hogy jobb így neki. Napok óta nem beszélt, a betegség fölette a testet, a helyi orvos nem is értette, mi tartja még életben. Páter Ferenc apja kilépett a verandára, amikor az ablakon át fölismerte a közeledő alakot. Mintha hozzá menekült volna, úgy futott elé, hogy aztán együtt meneküljenek vissza. Végigmérte a fiát: hogy megemberesedett. Erős a járása és mély a tekintete, mintha pillantása követné a világ tengelyének irányát.

Sem kérdés, sem magyarázat: „Apám!” Karok nyúltak, a fizikai érintés öröme. „Anyád...”-a 209