Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

szövetség belső harcai, a nyírbátori megállapodás, a töröknek írott csacsogó levelek sora — mindez közjáték, eszköz, a szolgálat alázatos eszköze.

Nem valószínű, hogy amikor az 1521-es törvény alapján megidézte a templomszolgát, György barát tisztában lett volna azzal, hogy minden kultúra első, leginkább meghatározó sajátossága a vallás, a maga valamennyi törvényével és szokásával. Ez adja meg annak a világnak a karakterét. Emberi szempontból ezért kell ragaszkodni hozzá.

Egy asszony letérdelt Szűz Mária szobra elé, s imádkozott. Volt-e teológiai tudása? Nem valószínű. Annál inkább nagyobb hite. De a templomszolga, aki időközben áttért a német hitre, mint akkoriban sokan nevezték a protestantizmust, nemcsak nevetségesnek, hanem ostobaságnak, sőt elítélendőnek, s még ennél is továbbment, az újhitűek hirtelen duzzadó öntudatával egyenesen üldözendőnek találta a Máriához intézett fohászt. Odalépett az asszonyhoz: hozzá imádkozol? Egy szoborhoz? És arcul csapta.

„Nem tűröm!” — és a barát mintha valami nagyon mély fájdalmat érzett volna, úgy tört ki, amikor meghallotta ezt. A hatalmitaktikai küzdelmek pillanatnyi vesztesége legfeljebb dühítette, ez fájt neki. „A gőg, az új vallási öntudat vaksága!” Ha már a vallás is elvész — elvész minden. Akkor hiába a küzdelem országért, királyért, fejedelemségért, tartományért.

A vallási meghasonlás minden mást magával ragadott. Politikai küzdelmek tárgya lett, a vagyonszerzés és vagyonvesztés azon az alapon folyt, kinek milyen éppen a hite.

„A vallás már nem szentség, a vallásban gonoszság vigyorog” — s ez annyira összetörte az öreg barátot, hogy térde már szinte az elviselhetetlenségig fájt, egyre gyakrabban szédült is, és nem ismerte az okát. Biztosan a kimerültség, elintézte ennyivel, s már az sem érdekelte, hogy szinte senki nem maradt körülötte, akihez szólhatna.

Amikor már nagyon elege lett mindenből, nagy nehezen fölka- paszkodott a lovára, a régi mozdulatokat nem lehet elfelejteni, ha nyögve is, de titkára nyeregbe segítette, s azon imádkozott, a püspök nehogy lebillenjen, hiszen annyira bizonytalanul ült.-3 194