Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

működtek, s a nedvesség olykor átütött a ruháján. Mennyire kínos helyzet.

Lehet, hogy megtámadják őket, és lekaszabolják valamennyiü- ket? Miért ne? S még azt sem tudhatják biztosan, ha bekövetkezik, ki okozza a halálukat. így nem lehet túl nagy reménységgel utazni.

Mi maradt a rangból? Cafrang - gondolta Palkovics, akit kineveztek a menet parancsnokának. „Hát ennyit ér a hatalom.”

A csecsemőgyerek király volt. Az anyja meg, aki dühösen, aztán kedvetlenül dülöngélt ide-oda a kényelmetlen ülésen, mintha érzéki akaratával igyekezett volna fölrázni magát. „Elvégre fiatal vagyok, még feszes a bőröm!” De a sok paraszt között - alig akadt néhány középnemes a menetben — ettől is elment a kedve. Vízzel kevert langyos bort ivott.

Persze ott volt az „okos ember” a királyi szekér mögött, valamelyik ökörvontatványon, de erre inkább gyűlölettel gondolt. „Miért nem tesz valamit, ha annyira ért a hatalomcsinálás mesterségéhez, mint ahogyan mindig híresztelik róla? Csúnya kis ember, azzal a hajlott testtartásával, mintha mindig alázatoskodna, közben meg sunyi módon másra gondol.” A királyné azt sem tudta, támogatására vagy éppenséggel őrzésére tart-e vele. Mintha nem is ő, s még inkább a gyerek, a király számítana, hanem ez a véznának látszó, mégis robusztus ember, gyorsan forgó dalmát szemével.

Zörögtek, imbolyogtak Erdély felé.

Nem hagyhatom el magam, pedig elege volt már mindenből György barátnak. Hogy miből volt elege? Megint csak a folyamatosan visszatérő, már-már tébolynak számító taktikázásból. Éppen ki és mire készül, éppen ez vagy az a hatalom az erősebb-e, éppen ide fizetni a baksist, vagy oda alázkodni — ráadásul ebben a fantáziátlan, ám nagyon is kegyetlen játékban újabb feszítőtársa akadt: Izabella.

„Nevetséges, elmúltam hatvan, ez a lány meg — ó, a királyné! — huszonéves csitri. Az unokám lehetne. Nem ért semmit, csak a hatalmat akaga. Én meg vénségemre itt ugrálok körülötte. Nem, nem a megaláztatás, ehhez már hozzászoktam; a szellemi és erkölcsi alacsonyrendűek próbálnak másokat megalázni, a nagyság nem ismeri ezt a nyomorult gyarlóságot.”-3 181 K-