Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
ágya mellé. „Nevetséges”, morgolódott a barát, miközben azt akarta mondani: szánalmas. Hát nem értik: egy kis sámli is megteszi! Nem értették, csak ők ketten tudtak ott valamit az élet mesterkéletlen egyszerűségéből és könnyedségéből - még ha a helyzet tragikusnak látszik is. A tragikus helyzet gyakran azért súlyosodik tragikussá, mert az ember felöltözteti ezzel a díszlettel; azt gondolja, ezáltal eljuthat valahová, elhelyezi a jelenségeket a teljesség általa gondolt panoptikumába, s megoldhatja... Semmit nem old meg. A király még összeszedte magát, nem akart — az utolsó percek- ben-órákban? az idő lényegtelen, elenyészik — értelmétől messze lendülni: nem utasította el a kegyelmet, amit a barát közvetített, de rajtuk kívül aligha értette volna ezt bárki is. S egyszeriben apává lett. „A fiam... még csak nem is láthatom. Én itt, Gyulafehérvárott, ő Budán... ugye kalimpál a kis lába, megvan minden ujja? Nem hiányzik semmi, az anyja biztosan végigtapogatta, amikor a hasára fektették: megvan mindene — ugye, megvan mindene?” Aztán a király — mintha hirtelen másra szeretné terelni a szót, hogy ne fájjon annyira — egy régi emlékét idézte: misén vett részt, s a templom köteges-oszlopos, zengzetes terében az addigi némaság után, miközben a pap lassú mozdulatokkal végezte a szertartást az oltárnál, felhangzott, feljajdult, felborzongott, de valami tiszta homlokkal az ének: krucifix, szép-széles szoprán hangon. A véget nem lehet sürgetni, és nem szabad remélni, hogy most végre - utoljára — kimondatik valami, ami addig még soha. „Nem - ült György barát a nevetségesen méltóságos székben, összekulcsolt kézzel —, éppen ezt kell elfogadni, a kimondhatatlanság természetességét. Ahogy öregszik az ember, egyre inkább megszárad benne a halál.” Ezt gondolták az odakint várakozók-toporgók rettentő hosszú időnek. Mert már cselekedni akartak: mit kell tenniük, hogy a halál után — a király halála után — oda tartozzanak az érdekük kívánta legjövedelmezőbb csoporthoz. Az ember — mert ilyen - mások halálában a borzongató szép várakozás élményét is megtalálja. Ó maga él, s ez öntudatossá teszi, feljogosítja erre a borzongásra, a másiknak már nincs akarata,-S 168 K-
