Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)
ABA-NOVAK JUDIT Előszó KÓKAY KRISZTINÁT textilművészként tartjuk számon, ő maga is annak tartja magát, ezt hitelesíti az Iparművészeti Főiskolán 1967-ben megszerzett textilszakos diplomája is. Tanulmányai befejezése után ugyanolyan lelkes ambícióval lépett be az ipari tervezőműterembe, mint közvetlen, úttörőnek tekinthető elődei, Bódy Irén, Hübner Aranka és társaik, s egy idő múlva ugyanolyan reményvesztetten adta fel a hiábavaló küzdelmet, és próbált másfelé kitörni mint ők. A későbbiek során a Papíripari Vállalatnál legalább annyi öröm érte, hogy néhány szalvéta-tervét kivitelezve viszontláthatta. A szokottnál érzékenyebb, csöndes, éppen nem harcra termett fiatal művésznek ez azért igazi lendületet nem tudott adni, nem erre készült, újabb tapasztalatnak jó volt, továbblépésre kevés. A kagyló egyenlőre becsukódott, s magába zárta első harmóniavágya az otthont teremtő asszonyi és anyai világban teljesedett ki, fenntartva és növelve fogékonyságát, a szublimálás képességét, belső erőinek sűrítését. Kókay Krisztina pályára lépésének ideje egybeesett a magyar textilművészet legendás, 1968-as Ernst Múzeumbeli Textilfalikép '68 kiállításával, a nagy áttöréssel, s annak folytatásával, a szombathelyi bien- nálék megindulásával. A nagy áttörést annak idején majdnem csodának tekintették, olyan váratlanul s akkora erővel tört felszínre a sok feltorlódott energia és tehetség. Két és fél évtizeddel a történtek után már sokkal inkább szükségszerűnek, mintsem csodának látszik ez az áttörés és az utána következő dús, folyamatos virágzás. Csodának inkább az mondható, hogy akkor, egyszerre ennyi tehetséges művész dolgozott, hogy össze tudott fogni és állandó fórumot tudott magának teremteni. A biennálék deklarált feltételei voltaképpen Kókay Krisztina választott útja ellenében hatottak: a klasszikus gobelint és a festettnyomott textilt olykor csak megtűrték, máskor éppen ki is rekesztették a biennálékról - mégis ez volt a hely, ahol a modern magyar textilművészet „történt", ahol igazi versenyben kellett kinek-kinek helytállnia. Vagy védenie kellett a maga hitét, vagy meg kellett küzdenie új gondolataiért és eszközeiért, bevált sémával itt senki nem boldogulhatott. 1968-ban utat tört magának, valódi művészeti küzdelem, éles belső viták zajlottak a textilművészek körében, amelynek sok egyéb maradandó eredménye között az is paradox fejleménye lett, hogy újra felvirágzott a gobelin és a festett-nyomott textil, a nagy kihívásra nagyszerű választ tudtak a művészek adni, - mert volt egy hely, ahol végül is nem a szó, hanem a művészeti érték számított. A biennálékon kezdte újra megszakított pályáját Kókay Krisztina. 1981-ben részt vett a velemi szimpózium munkájában, s ennek a sajátos edzőtábornak a lendülete vitte tovább, először a szombathelyi Nemzetközi Miniatűrtextil Biennáléra, utána pedig a soros textilbiennálékra, s ettől kezdve minden jelentős hazai és külföldi textilkiállításra. Eddig egyetlen nagylélegzetű textilkompozíció elkészítésére nyílt alkalma: a Flamenco Hotel hallja és étterme enteriőrjének - Detre Villő belsőépítésszel közös- megtervezésével bízták meg. Ez a falikárpit ritka szerencsés csillagzat alatt született, mert a munka gondolatának kialakulásától a befejezéséig valóban a legszorosabb közösségben dolgozott a két művész - páratlanul elegáns, harmonikus, érett, közös mű jött ily módon létre. Ez a példaadó módszer nagyon elvétve fordul a művészek életében elő, az utólagos „díszítés" a megszokott gyakorlat, a valódi esztétikai összefüggések nagy kárára. Munkái sorát végigtekintve, majdnem azt kell kérdeznünk, vajon nem grafikussal van-e dolgunk, mitől, miért textilművész? Hová tegyük a „besorolást", meg a diplomája eredetét?
