Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)
Mit mondhatok én, az amatőr képnéző szemszögéből, akinek korábban nemigen volt módom találkozni Kókay Krisztina művészetével, ennek a kiállításnak az anyagáról? Kókay Krisztinát a katalógus „textilművésznek" nevezi, de én ezzel a szakmai meghatározással - bevallom - nem tudok mit kezdem és számomra nincs jelentése. Én ugyanis nem „textilművészt" látok, hanem papíron és selymen vagy egyéb textilneműn megvalósított rajzokat, amelyek egy különös, és engem, az amatőr képnézőt lebilincselő paradoxont tesznek láthatóvá. Létezésüknek ugyanis, érzésem szerint nem az ad értelmet, hogy meglódítsák képzettársító készségünket, minta például a Rohrschach- tesztek sejtelmes ábráinak volnának az előkelő „művészi" rokonai, hanem hogy „pontosan és szépen", ahogyan ezt József Attila értette, a bizonyosság dísztelenségével jelenítsenek meg valamilyen objektív belső törvényt, amely - rendezője? szerkezete? függvénygörbéje? - másképpen megfoghatatlannak és áthatolhatatlannak és kifejez- hetetlennek érzett vélt lelkiállapotainknak: annak a lelki plazmaállapotnak, amit a század egyik filozófusa, Bergson, „tartamnak" mond, s ami kisiklik minden fogalmi definíció és absztrakció hálójából, de mégsem tud létezni bizonyos struktúrák és erővonalak törvényei nélkül, amelyek bizonyos értelemben még tőlünk is függetlenek, egyszerre bennünk és rajtunk kívül is vannak, mint az ideák vagy az archetipikus képek. Két, egymást szinte kizáró, s mégis feltételező pólus feszültségéből születnek és táplálkoznak, gondolom én, Kókay Krisztina úgynevezett „vonalas rajzai", rajzban elbeszélt érzékletes elvonatkoztatásai a papíron és a selymen, a textilen, hogy elfogják és rögzítsék a megfoghatatlant és kifejezhetetlent. Mondjuk a múlt jelenének és jövőjének titokteljes hármasegységét, hogy egyik itt látható képéhez kapcsolódjanak, amelynek a „tartalmában" a leginkább titokzatos tünemény maga az átmenet: a semmibe enyészett és mégis valóságos múltnak az áramlása a mindenkori jelen tároló medencéjén át a jövendő felé. Az idő egyneműsége és három különböző minősége, amely egyszerre szétválik és egybefolyik érzékelésünkben és tudatunkban. Mintha Kókay Krisztina különleges érzékenységgel viseltetnék a visszafordíthatatlanság fátuma, a minden létezés holdudvarához odatartozó irreverzibilitás ténye és törvénye iránt. - E légiesnek tetsző kijelentés parasztosan egyszerű okát, motivációját abban vélem megtalálni, hogy az ő munkáin, kiváltképpen a drága selyemre festékkel felvitt vízióin nem lehet javítani; nem lehet semmit lekaparni, ami egyébként a festők képteremtő munkájának majdnem olyan lényeges eleme, mint a festék felvitele a vászonra. Kókay Krisztinának a technikai akadályoztatás miatt a művészi megvalósítás folyamatának mindenegyes pillanatában és mozzanatában át kell élnie és meg kell szenvednie a „változtatnod nem lehet" szigorú parancsát; azt a kérlelhetetlen intést, amit egy másik költő, az imént idézett Füst Milán tanítványa egyébként, Weöres Sándor úgy fejezett ki, szintén versben: „mert ami egyszer végbement /azon nem másít semmi rend,/ se isten, se az ördögök:/ múlónak látszik és örök." - Ennek az alternatíva-nélküliségnek, a teremtés egyszeri és megismételhetetlen mozdulatának a csendes drámája ad erkölcsi komolyságot vonalainak, s művészi hitelt annak a voltaképpen képtelen és abszurd vágynak, hogy valaki megkíséreljen röntgenképet készíteni a csontok és a test lágy részei után a lélekről is - érzéseinkről és gondolatainkról, sóvárgásaink idegpályáiról. KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ, VÁRMÚZEUM, ESZTERGOM, 1995. MÁJUS 26. pAROSI KÖNYVTÁR
