Leopold Antal: Ünnepi beszéd Szent Adalbertről (1914)

982 január havában Adalbert mint huszonhét éves fiatal pap az első prágai püspök, Dietmar halálos ágya mellett állt. Látta a világtól búcsúzó főpásztornak rettentő lelki vívódását. Hallotta a szívekbe hasító kiáltásait, amelyekkel életének haszontalanul eltöltött napjait átkozta, a félelem és rettegés kitöréseit, amelyek közt az örök Bírónak ítélőszéke elé készült. Dietmar hívei rossz keresztények voltak. Erkölcseik alig különböztek a po- gányokéitól. S a főpásztor úgy érezte, hogy ebben ő is részes, mert gyönge és elnéző volt híveinek hibáival szemben. Azért nyomta olyannyira a lelkiismeret súlya.

Adalbert megrendült egész lelkében. Püspökének iszonyú halálküzdelme alatt ott állott ő is a földi élet és az örökkévalóság határvonalán és világosan látta a kettőnek az értékét. Az Ur Jézus megérintette őt s eléje tárta a nagy kérdést: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkének pedig kárát vallja?1 Mit használ a fény, a pompa, a gazdagság, mikor ilyen kínos csalódás a vég ? i

i Luk. 9, 25.