Pifkó Péter: Töredékek a királyi városról - Városunk, múltunk 1. (2015)

ház! Az övék! Különösen Babitsné erősködött, hogy nem kell ruha, ház kell! Magyaráztam nekik, hogy két-három ruha árából nem lehet házat venni, még kis vityillót sem. Nem tágítottak. Nekik ház kell! Majd még kerül talán valahonnan, mindenesetre el akarják kezdeni a gyűjtést. Tegyem el nekik a pénzt úgy, hogy ne romoljon. Akkor már mindenki tudott a pénzromlásról, még ők is. Húzódoztam a kényes feladattól, de nem tágítottak, nem térhettem ki.

Elvittem a pénzt a bank tőzsdeosztályának vezetőjéhez, megmagyaráztam neki, hogy kié, hogy az milyen szent pénz és hogy venni kellene valamit pénzromlás ellen. De a világért sem valami játékpapírt! Nem tőzsdézni akarunk, csak vegyen valamit, ami megőrzi a pénz értékét, már ameny- nyire ez lehetséges. Jó, mondta, majd megveszi ezt meg ezt a papírt, keresni nem fog rajta, de nem is veszthet, meglesz a pénz. Csakhogy akkor nagyon bolond idők voltak! Amint megvette Babits számára a tőzsde legszolidabb papírját, az egyszerre megbolondult és olyan hosszt produkált (»kiugrott!« - mondta ámulva a tőzsdés), hogy két hét múlva a vételár dupláját érte. Persze módfelett idegesített bennünket a dolog ilyen fordulata. Nem tőzsdézni akarunk! - mondtam mérgesen az osztályvezetőnek. Jó, mondta, hát eladjuk a papírt, és veszünk Babitsnak dollárt. Megvette a dollárt, másnap a dollár ugrott ki (az eladott papír azonnal visszaesett, mihelyt Babits eladta), és újabb két héten belül már olyan ősz- szeget ért, hogy már lehetett gondolni házvé283