Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

és kíséretük alkotja az egyre növekvő létszámú nehézfegyverzetű lovasságot. A kevésbé tehetős vitézek anyagi lehetőségeik függvényében használják a nyugati fegyverzet egyes darabjait, elsősorban az egyenes kardot. Ez a széles réteg alkotja az ún. „átmeneti lovasságot”, akik idővel felnőnek a nehézfegyverzetű lovasság szintjére.

Úgy gondolom, hogy a kérdés ennél bonyolultabb. Nehézlovasságról hallva automatikusan egy XIV-XV. századi gótikus lemezvértbe öltözött lovag képe jelenik meg, aki a szó legteljesebb értelmében nehéz lovas, mérleg sem kell, hogy elismerjük a „nehézségét”. Persze a X. századi nehézlovas még nem hordott ilyen súlyos páncélzatot. A védőfegyverzete kb. 20 kilogrammot nyomott, sisakból (1,5 kg), sodronypáncélból (13-15 kg) és pajzsból (3-5 kg) állt.

A páncélnak több típusa terjedt el. Közkedvelt volt az ún. szalagos sodronypáncél, melynek kovácsoltvas gyűrűcskéit szíjakra varrták sorba, s a váltakozóan jobbra-balra fordított gyűrűsoros szíjakból erősítették össze a megbízható, de mégis könnyű és hajlékony páncélt. Használták a sűrű sorokban bőrruhára varrt gyűrűkből álló változatot is. A valódi sodronying használatát, magas ára miatt csak kevesen engedhették meg maguknak. Elkészítése hosszantartó, fáradságos munka volt. A minimum húszezer darab hét-tizennégy milliméter átmérőjű és másfél-két milliméter vastagságú gyű- rűcskék mindegyikébe négy másik kapcsolódott, és minden szemet egyenként forrasztottak vagy szegecseltek össze.

A nyugati szokás szerint gyártott páncél hosszú ujjú, térdig érő ing volt, kétoldalt hasítékkal, hogy ne akadályozza a lovast a nyeregbeszállásban. A kezeket ujjas bőrkesztyűvel védték. Ezzel párhuzamosan használatban voltak a lemezkés páncélok különféle típusai. Ezek egyike úgy készült, hogy a nagyjából téglalap alakú vaslemezkéket a rövidebb oldalukon

32