Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

A királyi hatalom megerősítésében hű szövetségese volt az egyház. A püspökségeknek jelentős földbirtokokat és kiváltságokat adományozott, ezzel kivonta őket a hercegek hatásköréből. A kinevezett püspökök a király vazallusainak tekintették magukat és hatalmas territóriumok uraivá váltak, így világi hatalmuk birtokában nem nagyon különböztek a feudális nagyuraktól.

A birodalmon belüli hercegségek alávetése és az egyház támogatása lehetőséget adott Ottónak, hogy beavatkozzon Itália ügyeibe. Itt a Berengár alkirályi kormányzatával elégedetlenkedők az ő segítségét kérték, mire 961-ben kétéves előkészítés után, seregével átkelt a Brenner-hágón és bevonult Itáliába. Rómába érkezve 962. január 2-án XII. János pápa követve a régi bizánci-frank hagyományokat fejére helyezte a császári koronát. Ottó a Német-római Birodalom császára lett.

A pápa csupán szövetségesi szerepet szánt a császárnak Berengár zsarnokságával szemben. Ottó viszont Nagy Károly jogait kívánta megújítani, mely magában foglalta az Itália és Róma fölötti világi főhatalmat és az egyház fölötti lelki gyámságot, mentesítve azt a római arisztokrácia befolyásától. Ez persze csak elméletben létezett, mivel a császár által támogatott pápákat az itáliai arisztokrácia rendre elkergette.

Az Itáliáért folyó harc 966-ig négy hadjáratban realizálódott. Ottó szerette volna kiterjeszteni hatalmát a dél-itáliai longobard hercegségekre is, de a Bizánc birtokában lévő területek megakadályozták ebben. Szövetségese, Vasfejű Pandalfo, capuai herceg a bizánciak fogságába esett, azonban 971-ben az új császár, Tzimiszkesz János már hajlott a megegyezésre. Szabadon engedte Pandalfót és Theophanu hercegnőt feleségül adta Ottó fiához.

Annak ellenére, hogy a béke helyreállt, a dél-itáliai tervei továbbra is akadályokba ütköztek. 973 húsvétján Quedlin12