Walter Gyula: Szent beszéd (1890)

28

I

I

déselc segítségével megvédhessük magunkat a kór hatalma ellen. Ha földi csapások érnek, ha anyagi veszteségeket szenvedünk, ha hírnevünket fenyegeti veszély, megkísérlünk minden módot és eszközt arra, hogy a kiállott szenvedéseket könnyebben elviselhessük, a súlyos látogatások következményeit ellensúlyozzuk, hírnevünket visszaszerezzük.

Ugyanily gondosság, előrelátás és buzgalom kell, hogy eltoltsön, vezéreljen és lelkesítsen akkor, midőn nem testi, hanem lelki; nem anyagi, hanem szellemi; nem ideiglenes, hanem örökös javainkat látjuk kocz- kára téve! «Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja.»1

Ez igazságtól áthatva óvakodnunk kell minden végzetessé válható lelki bajtól, különösen pedig a sz. hitünk iránti közönytől, mely lelkünk örökös halálát okozhatja.

Igaz ugyan, hogy hazánkban, az ősi vallásosság még nem halt ki tökéletesen; az erények és erkölcsök virágai nem hervadtak még el teljesen. Igaz azonban az is, hogy mindinkább lohad a régi jámborság, lankad az ősi buzgalom és félni lehet, hogy a terjedő vallásközöny hideg fuvalmai megfagyasztják a vallásosság azon melegét, mely őseink kebelében a nagy és nemes tettek vágyát forralá.

E szomorú tény mellett szólanak a mindinkább terjedő erkölcstelenség ijesztő jelenségei; a társadalom minden rétegében előforduló hűtlenségek; a kétségbeesés gyászos következményei és a hajmeresztő büntettek, amelyek szánalomra méltó hősei vakmerőén tiporják össze az élet és tulajdonjog szentségét.

sTF*

1 Máté XVI. 2fi.