Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)

Bányászmunka, bányászélet, munkásmozgalmak 39 Ismerkedjünk meg ezekkel a szerszámokkal, hogy képet alkothassunk első szénbányászaink nehéz munkájáról. A fúrás szerszámai a „félkéz” kalapács és az egy vagy többélű, különböző hosszúságú fúrónyársak. A fúrás helyét csákánnyal előkészítve, a fúrónyársat minden ütés után elfordítva végezték a robbantó­lyuk kifúrását. Kemény kőzetben alkalmazták a „két- vagy háromemberes” fúrást. Ilyenkor az egyik vájár tartotta és forgatta a fúrónyársat, a másik (vagy másik kettő) pedig súlyosabb kalapáccsal ütötte a fúrószerszámot. Puhább kőzetben (pl. szén­ben) nyeles csigafúrót használtak. A lyuk öblítése — ha a fúrás iránya megengedte — vízzel történt, a fúrás porának vagy iszapjának kitakarítását pedig kapar óval (körömvassal) végezték. Ez egy vékony vaspálca volt, amelynek egyik végét kanálszerűén képezték ki, a másik végén pedig fül vagy horony szolgált a fúrórongy, illetve a kenderdugasz felerősí­tésére. Ezzel a kifúrt lyuk szárazra törlését végezték. Az így ki nem szárítható lyukat agyaggal kellett körbedöngölni. Erre szolgált az agyagfúró vagy szá­rítópálca. A használatos robbanóanyag hengeres tasakokba töltött fekete lőpor (lövőpor, bányapor). A tasak anyaga általában papír, nedves munkahelyeken szur­kos papír esetleg bőr. A robbantási munka szá­munkra érdekes szerszáma még az űrtű vagy fojtótű. Ez egy hegyes, vörösrézből készült drótszál, amelyet a robbanóanyagba szúrva a fojtás anyagával körül­döngöltek, majd óvatosan kihúzva a helyén vissza­maradó kis lyukba tolták be a gyújtószálat. A gyúj­tószál cirokból, vagy hosszában kettéhasított szalma­szálból készült, amelyet lőporral vontak be. Delius leírja, hogy idegen országokban olyan üreges gyúj­tókat használnak, amelyeket szalmából vagy nád­szálból készítenek úgy, hogy azok belső felületét vonják be lőporral. Ezt a gyújtásmódot tekinthetjük a gyújtózsinóros robbantás elődjének. A robbantás előkészítéséhez most már csak a kén­szál felerősítése volt hátra. Ennek hossza szabta meg a menekülésre rendelkezésre álló időt és a lyu­kak gyújtási sorrendjét is. A kénszálak meggyújtása a mécs lángjával vagy gyújtótaplóval történt. A robbantás munkájának — legfontosabb mozza­nataiban felrajzolt — komplikáltsága, időtrabló ap­rólékossága is érzékelhetővé teszi, hogy őseink miért idegenkedtek e munkától és miért nyúltak inkább a csákány után, ha annak használatát a kőzetek ke­ménysége még nem tette lehetetlenné. Pedig e munkamódszer leírása közel sem teljes. Nem szól­tunk a fojtótű kihúzásának pontosan előírt szabá­lyairól, a fojtás engedélyezett és tiltott anyagairól és egy sor kiegészítő szerszámról; a fúróollóról vagy fúrófogóról, a csatakernyőről, a fúrókoszorúról, a fúró teknő szerepéről stb. Mindezek azonban ma már csak a technika-történet szempontjából érdekes rész­letek, elődeink munkájának lényegtelen részletei, nem meghatározói voltak. De térjünk vissza a munkahelyre. A robbantással (illetve a régiek nyelvén: robbasztással) vagy anélkül végétért a jövesztés, kezdődött a felrakás, a szállítás és a biztosítás munkája. A készletet megközelítőleg 3,5 m (pontosabban 2 öl) távolságra kellett a munkahelytől hátradobni. A szénkészlet csillékbe rakása általában a segéd­munkások („uraságiak”) feladata volt, ugyanígy a csillék elszállítása is. A csillék alakja, űrtartalma, futóműve bányaterületenként változott, sőt egy bányán belül is a helyi viszonyokhoz igazodott. Az angol bányákban már 1738-ban megjelentek ugyan az első, vasból készített sínek, hazai bányáink csilléi azonban még a XIX. század közepén is fapallókon gördültek. A mintegy 200 literes űrtar­talmú, deszkából készült csilleszekrény két, külön­böző nagyságú kerékpáron futott. A nagyobbik — 200 mm átmérőjű — kerékpár a csille súlypontja közelében (hasonlóan a nagyritkán még ma is hasz­nálatos döntőcsilléinkhez), a másik — 150 mm-es — kerékpár a csille elejére volt szerelve. Szállítás köz­ben a csille általában csak a két nagy kerekén futott. Jó konstrukciójú, könnyen kezelhető típus volt, magyar csille néven terjedt el Közép-Európa XIX. századbeli bányáiban. A tárókban lóval vagy kézi erővel, a függőleges aknákban kézzel hajtott vitlákkal, taposókerékkel, vagy lóvontatású járgányokkal történt a szállítás. Rückschuss bányáit ábrázoló térképünk a bányák helyét a lójárgányok jellegzetes kúpos épületével jel­zi. Nem tudjuk, hogy e jelölés csak az akkoriban szo­kásos térképi jel-e, vagy valóban ilyen járgányokkal történt a szállítás. A későbbi időben azonban szá­mos ilyen aknaszállító „gép” létesült, így feltéte­lezhető, hogy már az első aknák szállítását is így oldották meg. Roppant egyszerű szerkezet volt ez. A körben járó lovak egy függőleges tengelyű dobra csévélték a kenderből készített aknakötelet, amely­nek szabad vége terelőcsigán átvetve az aknába ló­gott és a bödönbe vagy bőrzsákba rakott szenet a külszínre emelte. A lójárgány egyébként nem bányász specialitás. Számtalan korabeli malom, zúzómű és hasonló „ipari üzem” energiaforrása volt. (A szentendrei falumúzeum is őriz egy ilyen lójárgányos malmot.) Az aknaszállítás, a szén külszíni rostálása és tovább­szállítása már nem is minősült bányászati munká­nak, azt még a XX. század első éveiben is rendsze­rint külső vállalkozók, fogatosgazdák végezték a bányvállalkozó irányításával és ellenőrzésével. A szén útját követve messzire távolodtunk a munkahelytől, ahol vájárjaink már a biztosítás munkáját végzik; természetesen fával. Bármelyikük beállhatna a famunkát végző mai vájárjaink közé, hiszen trapéz szelvényű előváj ásaikat és pászta- fejtéseiket ugyanúgy biztosították, ahogy ma tesz- szük. Keresve sem találhatunk lényeges különbsé­get, legfeljebb a munka kivitelezése terén. A vésővel, csákánnyal kivájt, de le nem fejtett vágataikat

Next

/
Oldalképek
Tartalom