Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
36 A dorogi szénmedence bányászata XII-es aknán a vízelzárás viszonylag gyorsan megtörtént, a XIX-es aknán pedig már egyetlen mélyfúrással is biztató eredményt értek el, bizonyítva, hogy a víz ilyen mélységben is elzárható, ha a kaver- nák feltárása és becementálása nagyobb területen megtörténik és ezáltal a víznyomásnak ellenálló zárást hozunk létre. 10 dorogi akna 34 esetben végrehajtott újra- nyitása bizonyította Schmidt Sándornak azt a már említett elméletét, miszerint „Dorogon a bányászat (a széntermelés) zökkenőmentes folyamatának az az alapja, hogy mindenkor legyen egy víztelenítés és egy újranyitás alatt álló bánya”. Ennek az ironikus megállapításnak a létjogosultsága ma már vitatható ugyan, de a medence vízvédelmi gyakorlata 1968-ig tulajdonképpen ezt az elvet követte — kétségtelenül eredményesen, rentábilisán. Ma azonban már feltétlenül szükségessé vált e gyakorlat felülvizsgálata és revíziója. Nyilvánvalóvá vált, hogy a lehetőségek maximumára méretezett szivattyúkapacitás nem képes a vízbetörések ka- verna-ürüléses időszakában jelentkező többlet víz- mennyiséget biztonságosan szállítani. Erre a feladatra a fekvőtengelyes szivattyúk már nem alkalmasak. A vízvédelmi ajtósgátak — megfelelően szilárdított mellékkőzetek esetében is — csak akkor alkalmasak funkciójuk betöltésére, ha a gát szerelvényeinek bontására és az átvezető nyílások zárására szükséges idő rendelkezésre áll. Ez az időtartam esetenként változó és pontosan nem határozható meg. Függvénye az ellenőrzött létszámkivonás, az energia (szellőztetés, világítás) lekapcsolás lehetőségének, a gátzáró szakember-gárda helyszínre érkezésének, a helyzetfelmérés és az utasításkiadás gyorsaságának, a technikai felszereltségnek stb. A medence vízvédelmi gyakorlatában az eddigiek során a preventív-passzív tendencia érvényesült. Ezt a szemléletet tükrözi az újranyitott bányák nagy száma is. A művelés mélységének növelése azonban az újranyitás — költségeit is növelve — sikerét egyre bizonytalanabbá teszi és semmiféle garanciát nem nyújt az ismételt elfulladás ellen. Át kell térni tehát a preventív-aktív védekezésre, a vízveszély preventív csökkentésére, feltételezve, hogy a prevenció többletköltségei az újranyitások elmaradásával megtérülnek. E konklúziók figyelembevételével készült el Lencsehegy II. bányaüzem vízvédelmi programja, amelynek kialakításánál hasznosították az OMBKE és az MSZT által kiírt pályázatra készített javaslatokat is. A program lényegét a következők szerint foglaljuk össze: A bánya fővízmentesítő telepe egy búvárszivattyúkkal felszerelt vízakna. A víz összegyűjtésére és elvezetésére a legmélyebb művelési szint alá telepített vízvágat szolgál. A búvárszivattyúk védelme érdekében a víz hordalékát leválasztják. A vágathajtás előzetes vízkizárással történik. A vetözónák előzetes tömörítésével csökkentik a vízbetörés veszélyét. Kombinált, „instantán” és mesterséges védőréteges vízvédelmet alkalmaznak. Felkészülnek a vízbetörések — bányából történő — utólagos elzárására. Előkészítik a karsztrendszerbe történő esetleges víz- visszatáplálást (ami a budai hőforrások védelme miatt lehet szükséges). A felsorolt irányelveknek megfelelően a bánya fővízmentesítő telepe egy 165 m3/p szivattyúteljesítményre méretezett vízakna. Ezt a vízemelést 11 db 15 m3/p teljesítményű búvárszivattyú biztosítja. Az alapberuházás során 8 db szivattyú 120 m3/p összteljesítménnyel kerül felszerelésre, majd a bánya kiterjedése során, pótlólagos beruházásból további 3 db búvárszivattyú szerelendő fel. A búvárszivattyús vízmentesítő állomás nagyobb ráfordítást igényel ugyan, mint a hasonló méretű hagyományos szivattyúkamra, de elmarad a kamra és a villamos elosztótér építésének költsége. Váratlan vízbetörés sem veszélyezteti a nagyértékű gépeket és készülékeket, aknaelfulladás esetén is üzemképesek maradnak, mivel külszínről vezérelhetők, és szükség esetén ki is szerelhetők. Búvárszivattyús vízmentesítő teleppel az akna el- fulladása a vízbetörés kavernaürüléses szakaszában is kivédhető, a rendszer folyamatosan üzemben tartható és a vízmennyiség csökkenése esetén a bányatérségek rövid időn belül használhatóvá válnak. A hagyományos kivitelű vízmentesítő állomás hasonló esetben teljesen üzemképtelenné válik és külön műszaki problémát, költséget jelent az elárasztott térségek víztelenítése. A búvárszivattyús vízmentesítő állomás a bányamező legmélyebb pontjára telepíthető, így a mezőbeli vízmentesítő állomások építésének és üzemeltetésének költségei — megfelelő vízvágatrendszer esetén — elmaradhatnak. A búvárszivattyúk alkalmazása mellett szól a jobb hatásfok, a nagyobb élettartam, az automatizálható kezelhetőség is, tehát a nagyobb vízemelési igénnyel jelentkező bányák vízmentesítő állomásának telepítését ilyen rendszerű szivattyúkkal célszerű megoldani. A vízaknához, illetve a hordalékderítő telephez a mezőkben fakadó vizet gravitációs úton, vízvágatokon vezetik. A vízvágatok kihajtását biztonsági elő- fúrások előzik meg. Ha az előfúrások vizet fakasztanak, vagy repedezettséget, üreget észlelnek, akkor e fúrásokon keresztül hajtják végre a víz elzárását, illetve a repedéses vízvezető zóna tömítését. A tömítőanyagot a külszínről csővezetéken juttatják a kívánt helyre. Összetételét úgy kell megválasztani, hogy a rendeltetési helyén gyorsan szilárduljon, víz és robbantásálló legyen. E célra például az agyag- pernye—cement—víz keverék alkalmasnak látszik. A mezőbeli vízvágat további funkciója: a bányaműveleteket veszélyeztető víz fúrásos lecsapolási lehetőségének biztosítása, a lefejthető terület feküjé-
