Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)

Küzdelem az elemi erőkkel

31

iskolázott felvigyázókat és elegendő szakmunkást válasszon ki.”

Az idézet szerint tehát 1886-ra tehetjük a tűzvédelmi raktárak és a bányamentő szervezet megalapításának javaslatát is és e javaslat megvalósítását is, hiszen a bányakapitányság még ugyanebben az évben előírta a mentőkészülékek beszerzését és a bányabeli tűzoltószemélyzet kiképzését. Ekkor szerezték be az első (Walcher-rendszerű) légzőkészülékeket és vették használatba az akkumulátoros bányalámpákat.

Az első feljegyzett bányatűz 1854-ben Ótokodon történt, ahol az égő mezők elzárására tetemes szénpilléreket hagytak vissza. 1893-ban 20, 1896-ban 3 bányász lelte halálát bányatűz miatt az ótokodi Vilmos aknában.

1893-ban az annavölgyi bányatűz teljesen elhamvasztotta a II. sz. légaknát. A tüzet a keményfával ácsolt aknában elhelyezett légkemencéből kipattanó szikra okozta. Az aknát az előírás szerint ki kellett volna falazni, ennek elmulasztása ez esetben három ember életét követelte. Ezt a balesetet már szigorú rendszabályok követték, bár még mindig csak a súj- tóléges bányákra írták elő a mesterséges szellőztetést és a bányák két kijárattal való telepítését. (így fordulhatott elő, hogy Auguszta aknából két évig áthúzó légáram nélkül termeltek.)

1906-ban vezették be az iszaptömedékelést. Ennek hatására az addigi minimálisan 30%-os szénveszteség 6,7%-ra csökkent és ha nem is „egy csapásra” — mint a korabeli szerzők állítják — de megszűnt a bányatüzek nagy gyakorisága. A korábban nyitott bányák azonban még sokáig viselték a kézi tömedékelés súlyos örökségét. A kényszerhelyzetben összeturkált, megroppant és öreg műveletekkel átjárt telepek tovább hordozták a tűzveszélyt, az pedig tovább szedte áldozatait.

1909-ben a Bányakapitányság körrendeletben szabályozta a tűz elleni védekezés néhány követelményét, mert „a bányaművelés természetével járó nagyobb mérvű speciális veszélyek elleni küzdelmek mellett az általánosabb jellegű óvintézkedések időnként háttérbe szorulni látszanak. Míg például a bányalég, a szénpor elleni védekezés problémái és annak állandó irodalma az üzemi szakvezetés éber figyelmét állandóan lekötve tartja, az általánosabb, jelentéktelenebbnek látszó veszedelmek iránt szuny- nyadó figyelem felébresztésére néha világraszóló katasztrófákkal kell fellépniük.

Elég a néhány évvel ezelőtt Pribramban az ácsolat meggyulladása..., hazánkban ez év folyamán Ajkán a légakna szellőztetőjének gépterében származott bányatűz folytán keletkezett katasztrófákra rámutatni, hogy a jelentéktelenebbnek látszó, ritkább hatású, de következményeiben rettenetes veszélyforrásokra is fordítandó gond és figyelem ébrentartásának szüksége kitűnjék.”

Mint a körrendelet indoklásából is megállapítható, a Bányakapitányság ezúttal a külső hatásra keletkezett (exogén) tüzek elhárításáról intézkedett, és úgy

tűnik ez volt az első átfogó intézkedés, amely a szaporodó villamos berendezések és elektromos meghajtású gépek szerelésének tűzvédelmi szabályozását is tartalmazta. Emeljünk ki néhány — többségében máig is érvényes — utasítást.

A bánya külszíni szájnyílásának közelében éghető anyagot tárolni, vagy az akna külszíni épületeit, szerelvényeit ilyen anyagból készíteni tilos. Ha ilyen alkatrészek használata elkerülhetetlen, azok „gyulladásnak ellenálló anyaggal bevonandók (például cementtel bemeszelendők)”.

Az aknarakodók, gépterek, istállók, kenőanyagraktárak fa alkatrészeit tűzálló anyaggal kell bevonni. Világításukra csak zárt lámpák vagy villany- világítás használható.

„Az aknarakodókat, az állandó géptereket jövőre lehetőleg vasácsolatba és falazatba kell állítani, semmi esetre sem engedhető meg, hogy bár ideiglenes jellegű gépek is, például különleges szellőz- tetők alkatrészei, szívó vagy fúvócsövek kapcsolásai fából, vagy deszkából készíttessenek, felszerelésük faállványra történjen... nem szabad tűrni, hogy ilyen gépek villamos motorainak kapcsolói deszkára szereltessenek.”

Elrendelik a „tűzvédelmi raktárak” felállítását, a menekülő útvonalak (aknarakodó) tisztán és szabadon tartását.

E rendelkezések számunkra csak azért meglepőek, mert 40 év múlva úgyszólván valamennyit újra „fel kellett találni” és nem kis erőfeszítésbe került végrehajtásuk.

Említettük, hogy már az iszapolás bevezetése előtt is művelt bányák továbbra is fokozottan tűzveszélyesek maradtak. Ennek jellegzetes példája az annavölgyi bánya. 1947. január 20-án, Annavölgy régi (Zsigmondy) mezejében 31 bányász életét oltotta ki a szénmonoxid.

15 óra 30 perckor észlelték a „pipafüst mennyiségű” füstöt. Egy óra múlva — kétszeri vízbeadás után — már sűrű a füst, el kellett rendelni a mező kiürítését. 22 órára kiszellőztették a mezőt, befejezték a mentést. Néhány óra alatt tehát lezajlott a medence legsúlyosabb tűz okozta tragédiája.

„A tüzet öngyulladás okozta a megrepedezett főiében visszamaradt szénben. Gyors kifejlődését a száraz gurítóácsolatok elősegítették. A szerencsétlenség okát a kivizsgálás szerint a gát mögött összegyűlt CO robbanása okozta, vagy az iszapvíznek izzó parázsra történt rávezetéséből származó vízgázrobbanás. Az égési termékek hirtelen kilökődésére utal, hogy 17 óra 25 perckor a lejtősakna felől — a légárammal szemben füstöt talált, a bányamester.” (Székely közlése.)

Sok gondot okozott a VIII-as és Samu aknát összekötő légvágat lefejtett területén kialakult tűzfészek is. A Samu aknából induló IV-es lejtakna már

1944-ben kiégett, az ún. műfeltörés összeomlott. 1946-ban nyitották újra és iszapköpennyel borítva sikerült fenntartaniuk. 1951 decemberében azonban a műfeltörés ismét kiégett. A tűz felderítésére és a