Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
24 A dorogi szénmedence bányászata nítették. Az annavölgyi XI.-es mező 5 m3-es vízzel történt elfulladása az előbbiekhez viszonyítva már csak jelentéktelen epizód. Különösen az, a következő néhány hónap eseményei között, amikor a háború már a dorogi medence területét pusztította. De beszéljen erről a szemtanú. Körmendi Tibor igazgatóhelyettes jelentése 1945. február 26-án: „1944. december 20-tól 1945. február 21-ig Dorogon tartózkodtam. Elutazásom napjáig részben tapasztalt, részben hallomás útján szerzett értesülések szerint a következő helyzet volt: Az orosz hadsereg december 25-én délután vonult be Dorogra. Keszthelyi Gyula bányaigazgató úr szerint: VIII-as akna gépe, gépháza és aknatornya felrobbant, illetve találatot kapott, egy kötél hiány. Tömedéki fékakna hasznavehetetlen. Tömedéki hányó függőpályájának felső állomása ugyancsak használhatatlan. VI. és VII. aknák víz alatt. A többi bányáról pozitív értesülés nincs. Január 6-án a Villamoserömű hirtelen és teljesen leállt. Ugyanekkor megszűnt a vízszolgáltatás is. Egy kémény találatot kapott és középen ledőlt. A Villamos Erőmű gépeinek és berendezéseinek állapotáról, tekintve, hogy azok a jelenlegi hadihelyzet következtében megközelíthetetlenek, nem tudok semmit.” De mit kellene még tudnunk ? Tudjuk, hogy IX—XII-es aknák már korábban víz alatt voltak. Tudjuk, hogy Il-es, Reimann(I-es), Paula aknák és a tokodi bányák víznívó alatti területeit szintén elárasztotta a víz és az üzemek külszíni berendezései is jelentős károkat szenvedtek. A helyreállítási munkálatok 1945. március 27-e után indultak meg. A termelés az altárók víznívó feletti területein, sok helyütt a vágatok védőpilléreiben kezdődött meg. Az év végéig 338,8 ezer tonna szenet hoztak felszínre — tegyük hozzá: rendkívül nehéz körülmények között. Hiányzott úgyszólván minden, ami a bányászathoz nélkülözhetetlen. Nem volt fa, robbanóanyag, lámpa, kéziszerszám is alig, nem volt élelem és kevés volt a munkáskéz. A MÁK bányájából 250—300, a Salgóéból közel ezer ember hiányzott. A szenet azonban nagyon követelte már az ország és a növekvő infláció mellett a szén volt a medence legfőbb csereeszköze, amelyért élelmet szerezhetett. Idézet a Salgótarjáni Kőszénbánya RT-nek a közellátási miniszterhez intézett leveléből (1945. április 12.): „... munkásainkkal karöltve mindent megteszünk, hogy teljesítményeinket a legmagasabbra fokozzuk, s az ország szénellátását biztosítsuk, sajnos nagy aggodalommal látjuk, hogy ez irányú igyekezetünk elé egyre több akadály gördül... munkásaink, azok családtagjai egyes telepeinken a szó teljes értelmében éheznek, mert ellátásukról gondoskodni nem tudunk... legkétségbeejtőbb helyzetben vannak elsősorban a most felszabadult dorogi és várpalotai bányászaink, kik nevezett községek határában hónapokig dúló harcok következtében mindenüket felélték és elvesztették...” Idézet a Salgótarjáni Kőszénbánya RT. iparügyi miniszterhez írt jelentéséből (1945. május 19.): „... Fass Zoltán polgármester négy héttel ezelőtt — Budapest közellátási kormánybiztosa minőségében — személyesen megjelent Dorogon és Tokodon, és közölte dorogi—tokodi bányakerületünk bányaigazgatójával, valamint szénszállító hivatalunk vezetőjével, hogy a dörög—tokodi bányászat össztermelését igénybe veszi és a kitermelt mennyiségből csak az ő engedélye alapján, az általa megjelölendő fogyasztók részére eszközölhető szállítás. Viszont kijelentette azt is, hogy dörög—tokodi bányáink munkásainak élelmezéséről a budapesti közellátási kormánybiztosság fog gondoskodni... de négy hét óta mindössze egyszer kapott egy csekély mennyiségű élelmet a munkásság. Ha a kormánybiztosság által jelenleg igénybe vett ossz dorogi—tokodi széntermelés egy részét mi kompenzációs célra élelmiszer-beszerzésre fel tudnánk használni, ily módon munkásainkat gyorsan élelmiszerhez tudnánk juttatni és ennek révén a teljesítményt fel tudnánk emelni. Ennek megfelelően tisztelettel visszazárjuk a Magyar Iparügyi Minisztériumnak... kiutalásait azzal, hogy ezen kiutalásokat sajnálattal fent megjelölt, okok következtében nem teljesíthetjük.” Nehéz hónapok voltak, rendezetlen jogviszonyokkal és súlyos érdekellentétekkel. 1946 vetett véget ennek a sokoldalú bizonytalanságnak. Május 25-én a Parlament elfogadja az államosításról szóló (13.) törvényt. Állami kezelésbe veszik a bányákat minden tartozékukkal, az élelem- és szénraktárakkal, a brikettgyárral, karbidgyárral, szénlepárlóval, falisztőrlővel. Létrejön a Salgótarjáni Kőszénbánya Nemzeti Vállalat, majd megalakul a Magyar Állami Szénbányák (MÁSZ). A pilisi bányák egyesülnek, Pilisi körzetfőnökség alakul, amelyet a Dorog Kerületi Igazgatósághoz csatolnak. Az államosítással ér véget a medence történetének második nagy időszaka, amelyben a tőkés vállalatok kialakították a maguk virágzó bányászatát. Szükségtelen lenne bizonygatnunk, hogy ez a bányászat minden természeti csapás és vízveszély ellenére gazdaságos volt; a tőke megtalálta számítását. Meg kellett, hogy találja, egyébként régen felhagyta volna bányáinkat. Nem kétséges, hogy a tőke haszna a medence munkásainak verejtékéből származott, de az sem kétséges, hogy a munkásság bére, lakáskörülményei, kulturális lehetőségei így is magasabbak, jobbak voltak medencénkben, mint általában az ország más bányavidékein. Egyelőre ne kutassuk ennek okait. Vegyük tudomásul azzal, hogy a vízveszély elhárításának többletköltségeit nem a munkásság, hanem a tőke viselte, bizonyára nem érdektelenül: a dorogi szén kiváló minősége kiegyenlítette a bányászatára fordított többletköltséget.
