Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
22 A dorogi szénmedence bányászata gyónt tartottak nyilván és a társulat asztalán feküdt a medencéből való kivonulás tervezete. Schmidt Sándor — aki 1911-ben vette át a társulat Dorog- környéki bányáinak igazgatóságát — kihasználta a sikert és azonnal benyújtotta a dorogi (Reimann) áltáró és Reimann (I-es) akna építésének javaslatát. A javaslatot 1915-ben, némi módosítással jóváhagyták, a munkálatokat megkezdték és 1917-ben Reimann-alagút összelyukasztott a szintén új Reimann (I-es) aknával. Az altárók jelentőségét aligha lehet megfelelően érzékeltetni. Fél évszázadon keresztül ezek a biztos főszállító-útvonalak szolgálták a medence teljes termelésének összegyűjtését, a légvezetést, a vízelvezetést, a bányák biztonságos és gyors elérhetőségét. A dorogi altáró véglegesen a nagyközséget tette a medence központjává és így nem elhanyagolható mértékben járult hozzá annak fejlesztéséhez, ami az altáró elkészülte után haladéktalanul meg is indult. Az 1892-es évben épült régi kolónia mellett már 1916—17-ben 358 munkáslakást, 4 tantermes iskolát, a vasút déli oldalán pedig 47 altiszti és tiszti lakást építettek. Hosszan sorolhatnánk még a tízes évek bányászati sikereit, bányászkodásunk fejlesztésének valóban fontos állomásait, például az iszaptömedékelés, a frontfejtési technológia bevezetését, a vízvédelmi berendezések tökéletesítését, a szellőztetési rendszer javítását, újabb szénterületek megszerzését (csolnoki szőlősgazdák területei), a szállítás gépesítését (rázócsúszdák, sűrített levegős és villamosmozdonyok), de mérsékelnünk kell lelkesedésünket, mert e ragyogó fejlődés eredményeiből valahogy ismét kimaradt a bányász. Már 1914 áprilisában voltak kisebb bérmozgal- mak, ezeket azonban a hadiüzemekké nyilvánított bányák katonai parancsnokai (az igazgatósággal közösen) könnyen leszerelték. De most ne a munkásság panaszát idézzük, hanem Pauspertl Károly bányakapitánynak a pénzügyminiszterhez írt 1914. évi keltezésű levelét. (Ebben az időben a bánya- kapitányság a pénzügyminisztérium felügyelete alá tartozott.) így ír a bányakapitány: „A testületi szellem ébredésének korában legfontosabb kérdésnek a bányamunkásság szociális viszonyainak rendezését tartja. A társpénztárakra vonatkozó jogszabályozás hiányos és primitív. A törvényes jogszabályozásnak ki kellene terjeszkednie a bányamunkásság társadalmi, egyesületi, családi és egyéni szükségleteire... A munkáskérdés olyan sarkalatos kérdései ezek, hogy mellettük semmi esetre sem haladhatunk el behunyt szemmel. Meg vagyunk győződve, hogy amint a háború szerencsés befejeztével a mostani katonai fegyelem szigora eltűnik... bányászatunk válságos napok elé néz, amelyet sem szolgabírói hatalom, sem a csendőrszurony ereje elfordítani nem fog...” 1917 májusában tört ki a sztrájk. Először a tatabányai bányászok szüntették be a munkát, Dorogon és Tokodon május 10-én állt le a termelés és hat napig szünetelt. Bányászokat, bányász asszonyokat hurcoltak el, de végül is eredményes volt a küzdelem. A munkásság és a társulat megegyezett: a béreket felemelték, az asszonyokat szabadon bocsátották. Az 1918. évi bérmozgalom Dorogon ismét 45 százalékos béremelést eredményezett. 1919. április 18-án a bányákat a szocialista termelés Népbiztosságának Bányászati Szakosztálya irányítása alá rendelik. A szakosztályt Peyer Károly vezeti. Az üzemeket szocializálták. Dorogon a termelési biztos (később műszaki biztos) Schmidt Sándor igazgató lett. A termelés azonban lecsökkent. 1919-ben az 1916. évi szénmennyiségnek már csak 64%-át szállította a medence. Az anyagellátás hiányosságától az élelmezési nehézségekig sok tényező közrejátszott ebben a folyamatban, nem utolsósorban a munkáskéz hiánya (sokan bevonultak a Vörös Hadseregbe). A proletárdiktatúra leverése után a Társulatok fellélegeztek. Jogosan. Bányáikat különösebb károsodás nem érte, a szocializált üzemeik termelését is sikerült annyira lecsökkenteni, hogy szénvagyon- ban sem szenvedtek érzékeny veszteséget. 1920 után újabb szénkonjunktúra kezdődik, újabb bányászok kellenek. A Társulatok új építkezéseket kezdenek, újabb bányákat nyitnak. Megnyílik a Miklós légakna, a Sashegyi aknák, a MÁK pedig megkezdi az új tokodi altáró építését. Dorogon új erőmű, új osztályozó, új irodaház épül és 200 újabb lakás várja a nagyon hiányzó munkásokat. 1924-ben építik a Munkásotthont. A széntermelés 1921-re eléri és 1922-ben már meghaladja a háború alatti szintet. 1921-ben konstruálják az első elővájó gépet a Schmidt-féle művájárt (amelyet Horthy kormányzó is megtekint). 1922-ben megkezdődik a medence újabb nagyvonalú beruházása, a homokvasút építése. 1924-ben az Esztergom—Szászvári Kőszénbánya RT. bérletébe kerül az érsekség bajóti területe (Szarkás) is. A MÁK is modernizál: új osztályozót épít, bővíti külszíni vasúthálózatát, távvezetéket húz ki Tatabányáig, tartalékul pedig saját erőművet épít. A MÁK kezdi meg (1924-ben) a XVIIXVIII-as aknapár mélyítését, de később felhagynak tervükkel. Víztelenítik Ágnes aknát. (A víztelenítéshez mammutszivattyút használnak.) Régen nem esett szó a vízbetörésekről. Valóban az 1910-es évek és a 20-as évek első fele is mentes volt bányaelfulladást okozó vízbetörésektől. 1925- ben azonban ismét elindult egy sorozat. 1925-ben, a területen addig soha nem tapasztalt mennyiségű (42 m3) vízzel fulladt el a Tokodaltáró vakaknája. 1926-ban követte sorsát Reimann akna F-mezeje, majd 1927-ben percenként 43,5 m3-rel Auguszta akna mélyszintje. Ez utóbbi az öreg műveleteken keresztül Annavölgy bányáit is elárasztotta. E vízbetörés-sorozat hallatán a gyakorló bányász azonnal a termelési statisztika után nyúl: lássuk milyen kiesést okoztak a vízbetörések?
