Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
A medence szénbányászatának előzményei 11 művelését azonban csak 1786-ban kezdték Sajó- kazán. A XVIII. század második felében a felsoroltakon kívül még számos kisebb-nagyobb, de általában rövid életű bánya nyílt hazánk területén. Ezek művelését a helyi lakosság, főként a „tűzzel dolgozó” mesteremberek: kovácsok, lakatosok, tégla- és szénégetők végezték — minden szakértelem nélkül. így kezdődhetett a dorogi medence bányászata is. A medence szénkincsének ismerete azonban ennél sokkal régibb keletű. A Hungária-hegy kőfülkéjében talált kőkori leletek tanúsága szerint már az ősember is hasznosíthatta szenünket. A Hungária-hegy mészkőszirtjének süvegét körbeölelték a szénkibúvások. Ha járt ősember e hegyen, nem kerülhette el figyelmét a sok fényes fekete kő és biztosan odacipelte tűzhelyéhez, hiszen könnyebbek voltak mint a hasonló nagyságú mészkődarabok. így volt vagy sem? Nem tudhatjuk, de lehetett, vagy lehetett volna így is. Néhány évezredet átugorva, a kelták és rómaiak évszázadairól kell még megemlékeznünk. Tudjuk, hogy az időszámításunk kezdetén itt élő kelták nagy kultúrával, fejlett iparral — mondhatnánk iparmű- vészettel — megáldott néptörzsek voltak. Ékszereiket, eszközeiket a XX. század embere is csodálja. Ez a nép is ismerhette szenünket, hiszen fazekasaik nagyrészt az oligocén széntelep feküagyagából készítették edényeiket, szobrocskáikat. Az őket követő rómaiak is évszázadokon át uralták Pannóniát, ahol igen fejlett érc- és sóbányászatot folytattak. Szén- bányászatukról azonban — a keltákéhoz hasonlóan — csak közvetett bizonyítékaink és feltevéseink vannak. Lehet, hogy ők is ástak szenet, de ha ástak akkor sokáig ők voltak medencénk utolsó művelői, hiszen kivonulásuk után Pannónia területe nem volt alkalmas helye az iparnak, művészetnek. Földünk a vándorló népek országútjává és táborhelyévé vált, gyakran változó lakói pedig nem a föld mélyébe kalandoztak kincskereső útjaikon. A régi bányák és művelői — ha voltak — eltűntek, nyomukat belepte az idő és a feledés. Az István királyunk államalapítása után eltelt mintegy 7 évszázad feudális államrendje sem kedvezett az ipar felvirágzásának, így lett „Az 1759. esztendő határkő Magyarország gazdasági művelődéstörténetében. Ekkor termeltek ugyanis hazánkban először ipar szerűen kőszenet... A kőszén, mint tüzelőanyag Angliából indult el a kontinensre és bár lassan haladt kelet felé, bizonyára nem tartott volna több mint félezer évig, míg nálunk is meghonosodott, ha Nagy Lajos és Mátyás király ragyogó korszakára nem következik a török világ, amely az ország fejlődését politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt visszavetette... Mária Terézia királynőnek köszönhetjük, hogy már a korszak elején nagyszámú széntelepről tudunk... Mária Terézia királyi hatalmát olyan ügyek intézésére is kiterjesztette, amelyekről a megcsontosodott rendi alkotmány nem intézkedett. A királynő gazdasági célokra szolgáló rendelkezései közül — kőszénbányászatunk szempontjából — az 1766-ban kiadott rendelete a legjelentősebb, amelyekben a királynő 100 arany jutalmat engedélyezett azoknak, akik fa helyett turfával olvasztanak ércet, míg az addig nem ismert turfatelepek felfedezőinek 25 arany jutalom járt. A rendeletet 1768-ban újra kihirdették, 25 arany jutalom helyett azonban már 50 arany jutalom illette a turfa vagy kőszéntelep felfedezőjét.” Bán Imre, e sorok írója, a magyar szénbányászat neves történetkutatója utal ugyan a „megcsontosodott rendi alkotmányra”, de szénbányászatunk kezdeti elmaradásáért elsődlegesen a „török világot” teszi felelőssé. A másfél évszázados hódoltság valóban visszavetette az ország gazdasági életét. Nem volt ipar, amely a szenet igényelte és nem volt szén- termelés, amely az ipar fejlesztését segíthette volna. A kör teljes, az ok okozattá, az pedig okká válik. Nem volt ipar azonban azokon a területeken sem, amelyek sohasem kerültek török uralom alá! „Az ország felső vidékein az ipar virágzásának minden feltétele megvolt. Műveltebb városi lakosság, sűrűbb foldmívelő- és bányász-népség, mely hogy megéljen, kénytelen volt más kereset után is nézni... Ha a magyar király gazdasági politikája oda irányult volna, hogy Magyarországon azt (a gyáripart) éppen úgy fejlessze mint Ausztriában és ugyanazokat az eszközöket alkalmazza mint ott, Magyarország felvidékének éppen oly fejlett gyáripara lehetett volna, mint Csehországnak s kétségtelen, hogy lendületet nyert volna az ország többi részében is... A fejedelem gazdasági politikájának nem Magyarország a végső célja. Magyarország gyarapodását előmozdítja a nyerstermelés körében, de nem akarja engedni, hogy magasabbra emelkedjék s az osztrák tartományokkal versenyezzen. Magyarország nyerstermelése csak eszköz az osztrák tartományok magasabb gazdasági fejlődésének előmozdítására...” Grünwald Béla a „Régi Magyarország” c. művében (1888) magyarázza így az ország iparának lemaradását és magyarázata a lényegre tapint. A Habsburg-ház kizsákmányoló gazdaságpolitikájának elemzése helyett vegyünk egyetlen példát. Az 1754. évi vámszabályok, amelyeket Mária Terézia már a magyar érdekeknek tett engedmény jegyében adott ki, a magyar ipar nagyon szegény választékú termékeit 30—60%-os vámmal terhelve engedi be a monarchia „örökös” tartományaiba. Ugyanakkor a Magyarországra szállított ipari termékek után mindössze 3%-os vámot kell fizetni. Ez a hátrányos megkülönböztetés önmagában is elég lenne az ébredező magyar ipar megfojtására, pedig a hasonló rendeletek tömegét idézhetnénk! II. József, a „kalapos király” 1785-ben sajátkezű- leg írt levelében ajánlja fel e végzetes gazdaságpolitika elejtését. A szabad-kereskedelmet és az ipar fejlesztését kínálja fel, ha a nemesség lemond a makacsul őrzött, és Európában már egyedülálló adó- mentességéről, ha a közterhek viseléséhez hozzájárul.
