Esztergomi Szent István Naptár az 1930. évre (1930)

57

29 rendtartományban, 595 leánynevelőintézetben működnek, összes létszámuk 1929 január 1-én 5424 nővér és 881 no- vicia volt. A „Szalézi Munkatársak Egyesületéinek pedig jelenleg mintegy hárommillió tagja van.

Magyarországba boldogult Csernoch dános bíbornok-liercegprimás telepítette be őket 1913-ban az esztergommegyei Péliföld-Szentkeresztre, ahol a pálosok örökét vették át és ezen első társházuk a magyar tartomány anyaházává vált. Második házuk 1919-ben Nyergesújfalun nyílt meg, aholagimnázium négy osztályára előkészítő internátusuk van. Legnépesebb azonban az Esztergomi Táborban 1925-ben átvett „Szt. József Fiúnevelő Otthon“-uk, amely- ban négyosztályú polgári iskolájuk is van. Esztergom város területén ugyanott székel a jeles Társaság magyar rendtartományának főnöke Plywaczyk Szaniszló is, aki lengyel származása dacára, magyar érzéssel és igaz magyar szellemben vezeti a Gondviselés által reá bízott papjait és magyarországi intézeteket.

A Szaléziak Társaságát mi esztergomiak

fokozódott örömmel üdvözöljük, nagy alapítójuknak, Don Bosco Jánosnak boldoggá avatása alkalmából, mert őket jogosan mondhatjuk a mieinkének. Esztergomme- gye és a város területén van az anyaházuk és rendtartományi székhelyük, az első három házukból rajzottak ki azok az Istennek élő férfiak, akik ma már az ország több városában és községében végzik önfeláldozóan az ifjúság lélekmentő magasztos munkáját.

Talán ezt a rokonszenves, gyengéd viszonyt fejezi ki a mellékelt kép is, amelyen Serédi Jusztinján dr„ magyar bencés bíboros hercegprímást látjuk Hlond Ágoston dr. lengyel bíboros prímás, a kiváló szalézi pap társaságában. Mindketten, mint szerzeteik díszei, egyalkalommal nyerték el a magas egyházi kitüntetés megérdemelt pálmaágát.

Adja Isten, hogy a történeti kapcsokkal egybefűzött két nemzet kiváló képviselőinek gondviselésszerű összetalálkozása kifejezője és záloga legyen a válságos időkben egymást segítő, tettre kész testvéri szeretetnek. (Sz. É.)

A üácbástyák rejtelmei.

Ma: SEüoboda RománHangulatos, andalító, langyos szeptemberi délután ott ültem a letűnt évszázadok történelmi levegőjétől barnapatinás esztergomi várbástyák egyik mohos kövén.

Hosszú fehér fonalakban úszkált a levegőben az imbolygó ökörnyál s a bú- csúzkodó nyár hervatag pompájába stílszerűen vegyült bele a vároldal fáinak s bokrainak rőt lombozata. Az öreg Duna ezüst tükrébe rojtos bíborsávot vont a lefelé ívelő nap sugárkévéje s a szent- királyi földeken túl kiemelkedő pilisi hegyek kékesszürke kontúrjai hullámos vonalakban rajzolódtak a kék égboltozat alkotta sima háttérre.

Almos, megnyugtató, pihentető csend borult a várhegy tövében terpeszkedő város fölé s szinte bántó anakronizmussal tülkölt bele egy pöfögő autó trombitáló hangja.

Kényelmesen nekidültem a hátam mögött álló vén gesztenyefának s a boldog semmittevés jóleső narkózisában gyönyörködtem az előttem elterülő színes panoráma változatosságában.

Sokáig ülhettem így, mikor egyszer csoszogó léptektől eredő kavicsropogást hallottam a hátam mögül. Hátrapillantottam.

Taplósipkás öreg bácsi jött a kavicsos úton felém, kezében szíjra fűzött kulcscsomóval. Megállt a hátam mögött s köhintett.

— Bocsánat, hogy zavarom az urat, de ha talán idegen az uraságod s nem látta volna még Szent István király híres kápolnáját, szívesen megmutatom.

Egy rövid pillanatig gondolkodtam. Láttam már ugyan a történelmi kápolnát, de az a tévedés, hogy az öreg várőr idegennek nézett, tetszett nekem s iparkodtam beleilleszkedni az öreg tévedésébe.