Varga Péter Dénes: Esztergomi régiségek és furcsaságok - Városunk, múltunk 2. (2015)

terjesztette az özvegy kártérítési igényét, mely tetemes összeget tett ki, hiszen az elhunytnak még 12 esztendő szolgálata volt hátra nyugdíjigényének megszerzéséig, és minősítése olyan jó volt, hogy előléptetés előtt állott. Az özvegy kárigénye mindenesetre évi 1500 pengőre rúgott. A bíróság kijelentette, hogy a kártérítési igényt a munkaadóval szemben polgári peres úton fogják megállapítani. Azt mindenesetre sajnálatos tényként állapította meg a bíróság, hogy a város erdővédgyakornokként rovott múltú egyént alkalmazott, aki már megelőzőleg is volt büntetve. Az ügyész mindenesetre súlyosbításért, a vádlott pedig a büntetés enyhítéséért fellebbezett.

Még szintén 1933 decemberében került sor egy bizonyítást kiegészítő tárgyalásra, amely valójában a gyilkos javát volt hivatott szolgálni. Kiderült ugyanis, hogy a fegyver egyik ravasza hibás volt, könnyen oldódott, továbbá a menedékház gondnoka, aki a gyilkosság után magához vette a fegyvert, korábban bizonyíthatóan kijelentette, hogy „majd ő még aláfűt Stámusznak". Mindezek alapján a védő egyenesen azt kérte a bíróságtól, hogy a vádlottat helyezzék szabadlábra. A bíróság ezt ugyan nem teljesítette, de a tárgyalást elnapolták.

ítélet végül 1934 szeptemberében született. Időközben összeférhetetlenséget jelentettek be Jármy Istvánnal szemben, így a képviseletet Berky Zoltán vette át. Mivel a kártérítési igényt a város ellen is bejelentették, Esztergomot Etter Jenő főügyész képviselte, Stámuszt pedig Torday Géza. Az ítéletet végül Hankovszky törvényszéki bíró hozta meg. Mindkét alperest kötelezte az özvegynek 1931 márciusától

86