Varga Péter Dénes: Esztergomi régiségek és furcsaságok - Városunk, múltunk 2. (2015)

A kor egyik jellemző szokása volt, hogy minden ország rendelkezett valamely égi patrónussal. A franciák Szent Dénest, a csehek Szent Vencelt, a német-római császárok pedig magát Krisztust tartották égi pártfogójuknak. Ez a fajta „patronáltság" bizonyos politikai hatalmat is kölcsönzött az illető országnak. A 11. században Európa épp az invesztitúra háborúk korát élte, amely arról szólt, hogy a pápa vagy a császár terjeszti-e ki hűbéri fönnhatóságát az újonnan alakult államokra. A később szintén szentté avatott László királyunk látja majd át a veszély nagyságát, ugyanakkor zseniális diplomáciai érzékkel rátalál a megoldásra. Ő viszi át a köztudatba, hogy Magyarország hűbérura nem lehet sem a pápa, sem pedig a császár, mert szentéletű elődje, István király, élete alkonyán Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta, így hazánk égi patrónája nem más, mint a Megváltó édesanyja, a Boldogságos Szűzanya. így megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy hazánk Mária országa. Ezután haladéktalanul nekilátott István király, Imre herceg és a Kelen-hegy közelében vértanúhalált halt Gellért püspök szenttéavatási perének megindításához. Ahhoz azonban, hogy Róma valakit a szentek sorába emeljen, bizonyítékokra volt szükség, leginkább csodákra. István király esetében csodák csodájára mi történt? Csoda! A vizsgálat megindításának első lépése mindig a koporsó fölemelése volt. István király koporsófedelének felnyitásakor mindenki ámulatára előkerült a Szent Jobb. Nézzük azonban, hogy mondja el a történetet a már sokszor idézett Hartvik győri püspök legendájában!

1038 után „a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott. [...] Mikor Isten [...] ki akarta nyit16