Zolnay László - Lettrich Edit: Esztergom - Panoráma útikönyvek (1971)

század végén majdnem teljesen lebontatta ezt a régebbi és ekkorra már elavult kora román várkastélyt, s helyébe építette fel saját palotáját. Ennek a várpalotának magja a III. Béla király (1172 — 1196) által épített négyzetes lakótorony, a Fehér-torony, vagy későbbi nevén a Lipót-bástya volt. Az építkezés a kutatók szerint 1187-ben kezdődött s egybeesett a tűz által ez idő tájt megrongált Szt. Adalbert főtemplom újjáépítésével. A magában álló lakótornyot hamarosan megtoldották, bár az építkezésnek határt szabott a Várhegy elkeskenyedő szikla­pereme. A lakótorony mellé, a Dunával párhuzamosan lakótermeket, tőle keletre pedig altemplomos királyi házikápolnát építettek. III. Béla építkezéseit fiai folytatták, s ezáltal a várat az ország legszilárdabb erőd­jévé tették. A vár 1242-ben sikerrel ellen is állt a tatárok ostromának. A Buda várába áttelepülő IV. Béla ennek ellenére 1249-ben a palotát az esztergomi érseknek engedte át. Súlyos csapások érték a Várhegyet a XIV. század elején Vencel cseh király hadainak, majd Csák Máténak garázdálkodásai következté­ben. A megrongált bazilikát és palotát a század harmincas éveiben Teleg- di Csanád érsek renováltatta, s a bástyarendszerrel együtt kibővítette. Százharminc évvel később pedig Vitéz János érsek még nagyobb épít­kezésekbe kezdett. Bonfini feljegyzése szerint: „Tágas ebédlőt építtetett a várban s mellette kifelé tekintő pompás erkélyfolyosót vörösmárványból . . . azonkívül meleg és hideg fürdőkamrákat, kettős kertet, ebben oszlopos (loggiás) lugasokat, felettük folyosót. A két kert közt kerek tornyot építtetett a sziklafalra, benne több teremmel, kilátótornyocskákkal . . . ezekben tartózkodott a legtöbbet, mert ez a Dunára nézett s pompás kilátást nyújtott.” Vitéz János nagy ebédlőterme és a nyugati vároldalon épített tornya sajnos a török hadjáratokban elpusztult, csak egy-egy reneszánsz kő­töredék maradt meg belőlük hírmondónak. A XVI. század közepétől, pontosabban 1543-tól a várpalota végleg pusztulásnak indult. Azt a keveset is, ami megmaradt, csupán a véletlen mentette meg. 1597 után ugyanis a súlyosan megrongált déli részeken a lakótorony és a kápolna maradványait törmelékkel töltötték fel, s háromszázötven éven át senki sem tudta, hogy milyen értékes építé­szettörténeti emlékek rejtőznek itt a föld alatt. Az eltemetett és elfeledett palotának feltárása és restaurálása a magyar műemlékvédelemnek talán legnagyobb, máig is minta­szerű teljesítménye. Minthogy a földszinti építmények födéméi mindenütt beomlottak, lefedésüket korszerű betonfödémekkel 112

Next

/
Oldalképek
Tartalom