Walter Gyula: Dr. Zádori János élete (1888)
Dr. Zádori János. 69 Szabályos vonásokkal biró kerek arcza a tó csendes tükréhez hasonlított, melyen állandóan jóságos mosolyának sugarai játszadoztak. Nyílt, magas homlokán egyenes, őszinte jellemének kinyomata ült. Állandóan derült kedélye olyan volt, mint a nyári nap, melynek sugarai könnyen áttörnek a felhők foszlányain. Az élet kisebb-nagyobb esélyeivel keveset törődött, azokon felülemelkedett. Nem volt bőbeszédű, de hallgatagnak sem nevezhetnők. Szívesen részt vett a társas életben, jóllehet annak szórakozásait nem kereste. Küléletét a lehető legnagyobb egyszerűség, igénytelenség jel- lemzé, melyhez magas állásában épp oly hü maradt, mint volt tanár korában.1 Nemcsak nem engedé éreztetni rangjának változását, hanem szerette volna azt inkább elrejteni. Mily ritka szerénység párosult nagy tudományával, mély áhítatával, fényesen bizonyítja azon magatartása, melylyel a közelebb elhunyt Ipolyi Arnold püspöknek Nagyváradra történt áthelyeztetése után a neki felajánlott beszterczebányai püspökséget elfogadni vonakodott! Ezen nemes vonásait csak szivének őszinte, mély áhítata és a szeretet múlta felül, melylyel a szegények iránt viseltetett. Kevesen vannak, kiknek ravatalánál több hálakönyü hullott volna a szemekből, több őszinte fohász tört volna ki a keblekből, mint Zádori sírjánál. Benne u. i. a szegények nagy jótevőt, bőkezű adakozót veszítettek. 1 «Ritka jószívűsége és páratlan előzékenysége — Írja Dr. Kőrösy László szép nekrológjában — oly népszerűséget szereztek neki (Zádorinak t. i.) a külső világban is, melylyel nem mindenki dicsekedhetik. Szeretettel vette körül növendékeit, tanártársait, pályatársait, de a polgárságot is . . . Ritka szorgalmánál csak szerénysége volt nagyobb . . . Tavaly lett kanonokká, de rangja emelkedését sohasem éreztette. Megmaradt mindig régi, nemes egyszerűségében, szeretetreméltó nyíltságában. A büszkeségnek még csak egy atomja sem volt benne . . . Most már a főszékesegyház fenséges sírboltjában szendereg. Fáradatlan keze megdermedt, nemes szive megfagyott, nyájas mosolyát az utolsó napok szenvedései orozták el.» Esztergom és Vidéke. 1888. évf. 2. (január 5-) szám.
