Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
Rosszfajta egyszerűsítés lenne azonban ezt a funkcionalizmust a szó mai értelmében vett programzenével azonosítani. A középkor - kivéve a szabályt erősítő kivételeket, így az orgona szavát-nem ismerte a szöveges énektől elszakadt muzsikát. (Az orgonaszó ugyanis a XIV-XV. századig nem kísérője volt az acapella muzsikának, hanem - mint játékosok a fogócskánál - váltakozott azzal.) Ahogyan az orgonahang a kezdetben nem kísérője, hanem váltója az éneknek, úgy - a XV. század nagy komponistájának, Cornuel-Verjus-nek koráig — a több s^óla- mú ének szólamai sem egyenrangúak.s • Az énekelt vers és a ritmikus próza - a vokális és az instrumentális zene meg a költészet - a középkorban válhatatlanok. Nem véletlenül alakította ki irodalomtörténetünk a „lantosköltészetnek” - utóbb a lírára redukált - fogalmát! És ezt a jelenséget - a versnek s a muzsikának válhatatlanságát - mind az egyházi, mind a világi költészetnél és zenénél egyaránt megtaláljuk. De ugyanez a helyzete a középkor népi irodalmának, népköltészetének és népzenéjének is. Egyik sincsen el a másik nélkül. Mezey László, jeles művelődéstörténészünk, így jellemzi ezt: „a középkoron át a versszerzés és énekmondás egymástól el nem válik. Aki verset tudott szerezni, képes volt dallamot komponálni vagy megfelelőt találni.”6 Látnivaló tehát, hogy a középkornak a művészete - s azon belül a középkor muzsikája - igen gazdag, komplex jelenségegyüttes. Éppen az elmondottak okán is látnivaló, hogy a középkor zenéjéről nem beszélhetünk úgy, mint a barokk muzsikáról vagy a modernről. Ahhoz, hogy a középkor zenéjét - s vele a költészetet - a maga hajdani reális helyén lássuk, holmi fogalomtisztázásra, szemléleti fordulatra van szükségünk, mert a kö77
