Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
. .aki a muzsikában járatlan, teljességgel alkalmatlan arra, hogy egyházi tisztet ellásson...” A fuldai bencések mestere éppen úgy általánossá tette a tanulók rendszeres énekoktatását, mint ahogyan a püspöki egyházak káptalanai s a Karoling-udvar capellái is megkövetelték azt. A keresztény szertartási énekeknek alaptípusai már a IV-V. században kialakultak. Az antifóna váltakozó ének volt; rövid mondatból s egy zsoltárból állt. A szövegeket két énekkar egymásnak felelgetve énekelte. Az epifóna névvel azt a dallamot illették, amelyet a kórus többször ismételt. A reszponzprium már nem tisztán karének volt; egy szólista s a kórus felváltva, egyik a másiknak felelgetve énekelte. A himnuszok több szakaszos magasztaló énekek. A zsoltároktól az különböztette meg őket, hogy a zsoltároknál kevésbé ragaszkodtak a szentírás betű szerinti szövegeihez. Azonban ezek a - nagyobbára egyházatyák szerezte - himnuszok is jobbára a a Biblián alapultak. Az ilyenfajta műveket nevezték canticumok- nak,jubilációknak - ezek sorában Halleluja-énekeknek - is. A jubilációk már új - saját korukban modern - elemeket is tartalmaztak. Egy-egy szótagjukat az énekhang díszítésével, cifrázásával, melizmadkusan adták elő. Maga a mise voltaképpen zsoltároknak s más megszabott énekeknek zenei összeötvözése volt. Antifónákból, zsoltárokból állt; szövegét a pap, a kar s a hívők hol felváltva, hol együtt énekelték. Ekkoriban bukkan fel a graduális ének neve is először, nevét onnan nyerte, hogy éneklésekor a pap az oltár lépcsőfokain, grádusain térdelt. 71
