Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

S a XVI. század végével olyan korhoz érünk, amelynek — szerencsénkre- már szólaló dallamvilága is a miénk. Bakfark lantfantáziáitól felvidéki tabulatúráskönyvek muzsikájáig egyre több muzsikáló emlék követi korábbi századaink néma zenetörténetét.

De ha elmélyedünk a népzenekutatás - messze századokba visszavezető - eredményeiben, az egyházi muzsika megőrzött zenei világában, sőt - ha mint legújabban megvalósult - megszólal- tatjuk azokat a nagy középkori zeneművészeket, akik valaha hazánkban is éltek és alkottak, élő, szólaló muzsikával telik meg nemzeti múltunknak minden százada.

A Mohács utáni századok a seregjárások századai. Múzsáink ha elhallgattak is, el nem pusztultak. S ahogyan a Mohács utáni nemzetélet téli álmát - ha jobban tetszik: tetszhalálát - megsínylette hamvába holt középkori festészetünk, szobrászatunk is, de feltámadt, ugyanúgy és ugyanakkor - a XVIII-XIX. századra

— újra fellvelt zenei műveltségünk, műzenénk is.

Udvari muzsikánk megszűnt — hiszen Mohács korától fogva Magyarországon élő királyi udvarunk többé sosem lett. Egyházi zenénket egy ideig mintha a protestantizmus megtorpantotta volna. Azonban a legrövidebb idő után a protestáns egyházi zene is megizmosodott, s törekedett felzárkózni a mélyebb hagyományú katolikus egyházi zenéhez.

Amíg a képzőművészetek a manierizmus és a barokk nagy európai stílusáramlatainak csak halványabb visszfényét tündö- költették fel, a XVI. században még zenére, dalra komponált költészetünk — a zene éppen úgy, mint a végvári vers - nemzeti megmaradásunknak egyik élesztője, a törökön való végső győzelem hitetője lett és maradt.

A hajdani, középkori műzene dallamvilága — annak idején

— leszállt a történet-alattinak nézett népzene mélyvizeibe. És

359