Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
így azután Galeotto szavai páratlanul értékesek a mai zenekutató számára is. Eddig ugyanis - Toldy Ferenctől kezdve - kizárólag irodalmunk s költészetünk múltjának búvárai aknázták ki a most idézett szövegrészeket. Mégpedig egyoldalúan és kizárólag az irodalom és az irodalomtörténet számára. A latin szöveg carmen-éx ugyanis költeménynek fogták fel. Jellemző erre az irodalomtörténeties szemléletre az a pár mondat, amelyet 1895 -ben Széchy Károly vet papírra a Szilády Áron szerkesztette Irodalomtörténeti Közleményekben, a Pray-codex- ről szólván. A Gellért-legenda symphonia ungrorumával kapcsolatban Széchy Károly saját korának elveként szegezi le: „a carmen mindig a verset és sohasem a dallamot jelenti. .. ”” Holott a reneszánsz latinságának - de meg a klasszikus latinitás nyelvének is - carmen szava elsődlegesen dalt, éneket jelent! Az pedig zenetörténeti közhely, hogy a középkorban, a „lantos költészet” aranykorában - az époszt kivéve — még nincs zenétől elszakadt költészet s költészettől elszakadt muzsika. Galeotto tehát így nemcsak nyelvünknek, de zenénknek közös jegyére, magyar zenei anyanyelvűnkre mutat rá. (Aminek is egyébiránt ellenkezője lenne meglepő.) Összefoglalóul: úgy véljük, korai énekmondóinknak — igri- ceknek, regösöknek - korai rendje a hazai hűbériség megszilárdulásakor, a patrimoniális királyság rendszerének megszűnésekor több ágra szakadt. Egy részükből a nemesi rendű hadizenészeknek, a királyi kürtösöknek, trombitásoknak, dobosoknak nemesi-katonai rendje alakult ki. Másik részük az udvar és a sereg körül muzsikált, és így éldegélt. És elvegyült a falvakat, városokat, búcsúkat 287
